Egyre jobban érzem, hogy rohamléptekkel közeledik a nap, amikor a fellegek közé emelkedek, és megkezdem a hetekig tartó nagy utazásomat az ismeretlenbe.
Megtartottam utolsó előadásomat a Toastmasters Debrecen Retorika Klubban, és mi más lett volna a téma, mint a Camino. És a rá következő héten tőlük is búcsút vettem, és ígéretet tettem arra, hogy (legalább) egy előadás keretében beszámolok az én Caminómról.
Mivel én szétszortságom és feledékenységem révén sokszor megélem az "oh basszameg nem hoztam magammal a ..." érzést, ezért egy professzionális listát készítettem, ami tartalmazta mindazt, ami a túlélésemhez és komfortomhoz szükségeltetik. Ez a lista egy A4-es lap, tollal egymás alá írt használati tárgyakkal, ruhákkal, melyek némileg rendszerbe foglalva, csoportosítva vannak. De magamat nem meghazudtolva, innen onnan kimaradt dolgok utólagos besuvasztása, beszúrása, átnyilazása csúfítja és teszi igazán ákosossá a listát. Persze voltak olyan fontos dolgok is, amelyek az utolsó pillanatban, az indulást majdnem lekésve, csupán az utolsó sorokban kaptak csak helyet. Itt viszont egy szépen rendezett, digitálisan átdolgozott listát teszek közzé.
Kaptam kölcsön Anitától egy túrabotot, hogy kipróbáljam és megtanuljam használni, De örülök annak, hogy bejött a bottal barangolás. Ugyanis újabb dolog, amire költenem kell. Én mindig is flancolásnak gondoltam a ezt az eszközt, de rá kellett döbbennem, hogy nagyon hasznos. És mivel több blogon is olvastam, hogy út közben hasonló megvilágosodásban volt része az egyszeri peregrinónak, így még indulás előtt meg szerettem volna cáfolni a blog íróit, de sajnos nekik kell igazat adnom. A caminora kell plusz két láb a kezedbe.
Miután a bokám átment a 26 km-es teszttúrán, még következett pár izgalmas erdőjárás a felkészülés jegyében. Ezek alkalmával próbálgattam ki az újonnan szerzett cuccaimat, és teszteltem kölcsön kapott eszközöket.
I love Glamour Napok! Viszonylag kevés helyen láttam 40 literes zsákot, de a Hervisben egész kollekció van belőlük. Ahogy utánainvesztigáltam, ennél nagyobb zsák nem is nagyon kell az útra. A hátizsák egy olyan dolog, aminél nagy a kísértés annak telepakolására, ezzel többlet súlyt cipelhetünk 800km-en keresztül, vagy káromkodások kíséretében kidobhatjuk a fenébe út közben.
A kiutazás egy igen izgalmas kezdete a nagy utazásnak. Hosszabb utánaolvasást követően három útirány maradt versenyben. Órákat töltöttem a tervezésével, szerettem volna, ha szép helyeket is látok az odaúton, és izgalmas, érdekes dolgokat is tapasztalok, mint a TGV vagy egy nagy város. De következzenek a versenyzők:
Ugye a Debrecen - Budapest távolság vagy vonattal vagy telekocsival oldható meg, a repülést megelőző napon. Ilyen kor lehet tenni egy egyéjszakás rokon/barátlátogatást is. És a blogon hálálkodni nekik, hogy befogadtak :) De nézzük sorban a lehetőségeimet.
Csakhogy milyen apróságok is közbejönnek utazás előtt... Telefonom (htc one v) kezdett rendetlenkedni, és csak ímmel-ámmal engedelmeskedni, állandóan kilépett önkényesen az appokból, újraindulgatott telefonálás közben, és perceket kellett várnom rá, mire egy-egy SMS szíveskedett megmutatni nekem. Szóval kapott egy factory resetet az android. Azóta engedelmeskedik minden parancsomnak, méghozzá villamgyorsan. Sőt az aksija is jobban bírja.
Már évek óta egy jó öreg Lafuma bakancs a leghűségesebb túratársam. A Mátrát, Bükköt, Alföldet és a Zemplént is együtt jártuk végig. Sőt a Magas-Tátrára is jött velem. De történt egyszer tavaly, hogy vettem egy Quechua túracipőt utcai használatra. És kipróbáltam benne a túrázást. Azóta a Lafumámat kicsit hanyagolom, ritkábban járja velem az erdőket, mert a cipőt sokkal kényelmesebbnek találtam. Egyszerűen szabadabbnak érzem benne a lábamat.
Azt nem nagyon kell hangsúlyoznom, hogy a cipő/bakancs milyen fontos. 800 km-en keresztül ő fog cipelni engem, ő érinti a talajt minden lepésemnél, és rá nehezedik nemcsak az én, de a táskám súlya is.
Szombaton végre, nyolc hónap után sikerült eljutnom újra a természet lágy ölére, és egy kemény túrát végiggyalogolni. Mint említettem októberben volt egy sérülésem, és még február elején is úgy éreztem, hogy alkalmatlan a bokám hosszabb táv megtételére, főleg terepen, hegyeken-völgyeken keresztül. Persze ezalatt az idő alatt sem volt sportmentes az életem, biciklivel jártam munkába, és TRX-eztem is. Sőt a fallabdához is visszatértem márciusban. Viszonylag hirtelen dőlt el, hogy végre megyünk túrázni. Alig vártam a munkaidőm végét pénteken, egyrészt mert PÉNTEK volt, másrészt mert ez volt a nagy próbatétel, hogy vajon mekkora megrázkódtatásként fogja megélni a bokám a 26 km legyaloglását.
Már évek óta motoszkált bennem a gondolat, hogy nekivágjak az Útnak, de mostanában a motoszkálás zaja egyre hangosabban zakatol a fejemben. És úgy döntöttem, hogy idén márpedig megcsinálom.
Már lassan nyolc éve a túrázás szerelmese vagyok. Az egész történet egy sörrel és a túrázásról való eszmecserével kezdődött, és egy ötnapos, sátrazós bakonyi kaland képében manifesztálódott élménnyé és szenvedély. Mikor először hallottam a Caminóról rögtön meg akartam csinálni, utánaolvastam, hogy mi is az, aztán a feledés homályába merült, de amint valahol meghallottam, hogy valaki erről beszél rögtön emlegettem, hogy én is el szeretnék menni rá, de persze ennyiben is maradt a dolog.