Ez egy szenvedős nap volt, és még Pamplonát sem tudtam élvezni. Persze több hibát is elkövettem. Kezdjük is az elsővel. Étek gyanánt csak egy banánom volt, és a supermarcado csak egy óra múlva nyitott. Én nem akartam várni addig, és az automatákból sem vettem semmit, viszont utána sokáig nem találtam nyitva lévő boltot, vagy bárt, ahová beülhettem volna kajálni. Mintha minden falu valamiféle üdülő lett volna, ami csak pár takaros házból áll, és ahova csak a peregrinók visznek némi életet. De a táj még mindig szép volt: reggel sűrű erdőkben gyalogoltam, és sokáig a Rio Arga is társamul szegődött, szórakoztatott morajával, kis vízeséseivel és hídjaival.

Alig találkoztam emberekkel a délelőtt folyamán, mivel korábban keltem, mint máskor, és már a Saint-Jeanból rajtoló mezőny is kicsit szétszakadt. Roncesvalles általában biztos szálláshely mindenkinek, később aztán már mindenki ott tér nyugovóra, ahol jólesik neki, vagy ahol az útikönyve mondja. Egyórás gyaloglás után Tájt robogott el mellettem öles lépteivel, csak pár szót váltottunk a tájról és a hátizsákról. Pamplonához közeledve a látkép megváltozott, az erdők eltünedeztek, a folyó is elhagyott, de egy autópálya és egy főút felváltva kísért. A reggeli banán már nem adott több energiát, és egyre fáradtabbnak éreztem magamat. A talpam is fájni kezdett, úgy éreztem, mintha a cipő nem lenne éppen optimális a talpamnak. Egyébként teljesen meg vagyok vele elégedve, az esőt is bírta beázás nélkül, vízhólyag is csak a sarkamnál fenyeget, de ott a ragtapasz pajzsként védi a bőrömet.

A Rio Ulzamán átkelve, kb. 10km megtétele után, beértem Villavába. Itt az első szembe jövő padon megpihentem, megmasszíroztam sajgó talpamat, és folytattam utamat, de a kellő hatás elmaradt... Talp fájt, éhség mardosott, erőm elhagyott. Viszont éreztem Pamplona közelségét, ami talán az eddigi legnagyobb spanyol település, ahol jártam. Villava előváros vagy mi, mint Debrecennek Józsa vagy Bánk. Még lámpás kereszteződése is van, és helyi járatú buszokat is láttam. Itt újabb kontinens képviselőivel sikerült megismerkednem, jelesül dél-afrikaiakkal.

Mivel az újabb pihenés sem hozta meg a várt feltöltődést, és üres gyomrom is kongatta a vészharangot, szemem ráállt a bárok és boltok keresésére. Rövidesen találtam is egy helyet, ahol szendvicset kértem, de a nő pergő spanyol beszédéből nem igazán sikerült megértenem semmit. Talán a tortilla szót kaptam csak el, de ebben nem voltam biztos. Azért igent mondtam a kulináris zsákbamacskára, és reménykedtem, hogy valami ehetőt kapok. Vágyaim manifesztálódtak is egy rántottás-sonkás-szalonnás szendvics formájában.

A tele has segített abban, hogy beérjek Pamplonába (baszkul: Iruña). Olyan hirtelen történt az egész: régi városfalak és erődmaradványok között sétáltam szinte egyedül, aztán egy éles kanyar balra, és egy nyüzsgő város turistaáradatába csöppentem bele. Padot kerestem, ahová leüljek, de annyira szemetes volt a város a szombat esti buliktól, hogy inkább mentem tovább, míg végül egy kis utcában megpihentem. Zoknicsere, lábkenés, masszírozás, kólaivás, de mindez hiába - a talpam fájt tovább. Pár peregrino érzékelhette fájdalmamat, mert többüktől elhangzottak a "Do you need help? " és az "Are you OK?" kérdések. Viszont az eddig megtett 14 km-t kevésnek éreztem egy napra, ezért mindenképpen menni akartam tovább.

Sajnos az Osasuna stadionja elég messze esett a camino útvonalától, ezért oda nem mentem el, hogy képet csináljak a Pózolj stadionnal c. albumomba. Sőt a várost sem nagyon néztem meg, mert túlságosan lefoglalt a fájdalmam, pedig amit érzékeltem belőle, az nagyon szép volt. Olyan tipikus spanyol nagyváros, már amennyire kevés tapasztalatom birtokában ezt meg tudom ítélni. Hasonló karaktere van, mit Barcelonának, csak pálmafák, tengerpart és Sagrada Familia nélkül. Itt ismét tapasztalnom kellett: a turistákat onnan lehet felismerni, hogy várakoznak a pirosnál a zebránál, akkor is, ha nem jön semmi, míg az igazi spanyol/baszk/katalán gyalogosok a lámpákat inkább csak amolyan ajánlásként fogják fel és nem rájuk érvényes szabályként. A hat-nyolc sávos utcán is képesek átrohanni, amint látnak rá lehetőséget. Ami még nagyon feltűnő volt, az a sok bringás és futó, akik a városban és a városon kívül is rótták a kilométereket rendületlenül.

Majd' 5 km gyaloglása után Zizur Txikiában újra meg kellett állnom pihentetni talpamat. Itt vagy egy órát is eltölthettem, bámészkodással, evéssel és lábkarbantartással. De megérte, mintha kerozint fogyasztottam volna, erőm visszatért hozzám, és lelkesen megindultam a sárga nyilakat követve. A táj alapvetően megváltozott, viszonylag lankás dombocskákon sétáltam fel s le, csak a messzi távolban láttam magas hegyeket. Az erők is elmaradoztak, és helyüket a búzamezők és a szőlőtökék vették át. Aztán egy idő után egyre csak felfelé haladtam az egyik hegy oldalában, jobbra csodálatos kilátás tette élvezetessé az emelkedőt, balra pedig a hegy gerincén végighúzódó szélturbinák sora volt látható. És előttem egy csúcs. Egy híres csúcs, amire csak akkor döbbentem rá, mikor felértem. Ez az Alto del Perdón volt, ahol a híres-neves vaslemezből kivágott zarándokok állnak a szélben. De akkor a szélben, hogy a kezemet alig tudtam tartani, amíg fényképeztem.

A lendület eddig tartott, a talpam ismét sajgott, és az achileszem is fájt. De a következő település, Uterga, 4 km-re volt, egy meredeken lefelé vezető, kavicsos út végén. Délután 5-re csak bebotorkáltam az alberguébe, s a katarzisért, amit átéltem a szállás megpillantásakor, úgy érzem, megérte a napi szenvedés. Azonnal ágyba dőltem, megvártam, amíg a lábaim megpihennek, aztán zuhanyzáshoz készülődve ráeszméltem másik elkövetett hibámra is. A törölközőm 31 km távolságban volt tőlem, ott hagytam Larrasoañában a szárítókötélen. Az űrtechnológiás, 4000 forintos, párszor használt, kicsire összehajtogatható törölközőmet! Csalódottan elővettem az egyik pólómat, és magammal vittem zuhanyozni, jobb, mint a semmi... A délután többi részét olvasással töltöttem. Volt egy mini könyvtár az előszobában, és meglepetésemre egy magyar nyelvű spanyol nyelvkönyv is ott hevert az egyik polcon. Elkezdtem tanulmányozni a hispán (kasztíliai) nyelv alapjait. Új szavak jelentésének megismerése és alapvető nyelvtani fogalmak tisztázódása közben elég gyakran elöntött az "ahhha" és az "ach so" érzés, és az út közben ismerőssé vált szavak, feliratok hirtelen értelmet nyertek. De nagyon nehezen barátkoztam meg azzal, hogy náluk nincs klasszikus összetett szó, a vaskereszt például cruz de ferro. Annyira megszerettem ezt a könyvet, hogy az a bűnös gondolat kísértett, hogy mi lenne, ha magammal vinném, sokat lendítene a nyelvtanulásomon...

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Larrasoañában láttam utoljára Vickyt, amikor mentem a mosdóba egymásra mosolyogtunk, aztán mire kijöttem eltünt. Bánom is, hogy nem kértem tőle elérhetőséget.
Utólag nagyon sajnálom, hogy nem sikerült Pamplonát jobban megnézni. Szép városnak tűnt az alapján amit láttam. 
Nem sikerült valami jól az első kézzel mosásom, itt-ott büdös maradt a pólóm, de másnap már belejöttem. És későbbiekben egy hatékony szárítási módszert is megtanultam.
Tortilla, jól hallottam. Náluk az omlettet tortillának hívják. És eszik torta alakból vágott szeletként kenyérel (spanyolul: pan) vagy szedvicsként (bocadillo) is, ahogy én is tettem.
Ahogy írtam ezt a bejegyzést, rákerestem Villavára guglimepszen, és Street View-val meg is találtam, hogy hol érkeztem be a faluba, ültem le, és merre mentem. Aztán egy fél napom azzal telt, hogy az első három nap útvonalán végigmenjek. Szinte átéltem újra, ami ott történt velem.