Hihetetlen, hogy milyen nehéz átállnom a merci-ről a gracias-ra. Ha külföldiül, de nem angolul kell megköszönnöm valamit, még mindig a merci az, ami pavlovi reflexszerűen elhagyja a számat. Így nehéz lesz spanyolt tanulnom. :) Főleg úgy, hogy például amikor Zubiriban kávét és sört kértem, akkor azt angolul tettem, pedig minden szót tudtam hozzá spanyolul, és készültem is a kiejtésükre, de éles helyzetben a beer and coffee legyőzte a cerveza y café-t.

Egyébként az angollal egész jól elboldogulok eddig, tegnap a szálláson és ma is útközben mindenkivel szót értettem eme nyelven. Meglepően sokan beszélik a caminón, a világ minden tájáról érkezők. Bár a szállásadóm most sem beszélte az angolt, a mutogatás ismét bevált, na meg Vicky is besegített egy kis fordítással. Neki a francia is folyékonyan megy, és a spanyolt is beszéli némiképpen. Mikor megemlítettem neki, hogy úgy tűnik, egész jó a franciája, illedelmesen megköszönte, mint egy jól nevelt kislány, de kicsit zavarba is jött a dicsérettől. Egy szobába kerültem vele, és ahogy figyeltem, eléggé csendes, magának való csaj, jól elvolt egyedül naplóírással, sétálással. A többi angol anyanyelvű peregrinóval is csak akkor beszélt, ha kérdezték. Ehhez képest én egész jó voltam, nekem még kérdéseket is tett fel. :)

Ma is esőben indultam útnak, és rögtön meg is láttam a híres neves „SANTIAGO DE COMPOSTELA 790”-es táblát, fényképezkedő zarándokok hadával körülvéve. Ebből én sem maradhattam ki, kölcsönösen csináltunk egymásról képeket olaszokkal. A bőséges, két eurós reggelimet Auritz egyik hangulatos bárjában fogyasztottam el, ahol összefutottam a tegnapi kanadai nővel és Tájttal is. Hihetetlen szépek ezek a kis baszk falvak, rendezettek, tiszták, és az eső ellenére is vidámnak tűnnek a színes zsalus ablakok és ajtók miatt. Ha egyszer lesz saját házam, akkor valami hasonlót szeretnék.

A táj továbbra is csodálatos volt, erdők, hegyek, folyók és baszk falvacskák váltották egymást az út mentén. Az időjárás is kezdett egyre kegyesebb lenni, az eső lassan elállt, de a szél továbbra is fújt. Dél körül már száraz foltok is megjelentek az úttesten. Mivel a talpam elkezdett kicsit fájni, ezért Zubiriban egy ebéddel egybekötött hosszabb pihenőt tartottam.Itt elfogyasztottam a még Franciaországban vásárolt tonhalkonzervemet némi kenyérrel, majd mindezt leöblítettem egy sörrel és egy kávéval. Mindeközben kezdett körvonalazódni, hogy a mai napi szállásom Larrasoañában lesz, ami még 7 km volt innen. Még mindig rabul ejtettek a navarrai települések, Zubiriban is csak ámultam-bámultam: kis terecskék, szép házak és térkövezett utcák.

Megérkezve Larrasoañába, az alberguében Vickyvel futottam össze, aki megörülve nekem mosolyogva kérdezte, milyen volt a napom. Bejelentkezéskor egy belga emberrel is összefutottunk, aki azzal dicsekedett, hogy már a negyedik caminója a mostani, az elsőt még 1997-ben sétálta végig. A szoba itt kevésbé szimpatikus, mint az előzőek, a fémkeretes, nyikorgó ágyak kórházfeelinget ébresztenek bennem. De legalább volt működőképes wifi.

Bejelentkezés után elindultam felfedezni a környéket és kajára vadászni - hát ez sem egy nagy metropolisz, egyetlen utca az egész. A falu végén meg is találtam a supermarcadót. A tulaja nagyon nagy figura volt: Janis Joplin szólt az üzletben, amire ő táncolt a pult mögött, hosszú, göndör haját ide-oda rázta. Közben bort töltögetett a vásárlóknak, az üres üvegeket meg úgy pörgette a levegőben, mint Tom Cruise a Koktélban. Mikor borral a kezemben válaszoltam neki, hogy magyar vagyok, felemelte a mutató ujját: "Wait a minute! ... Egészségedre!". Ez volt az első magyar szó, amit a caminón hallottam. Olyan jólesett a füleimnek, mint egy falat kenyér három napi koplalás után.

Mivel nyitva lévő gyógyszertárat nem találtam egész nap, nagyon megörültem, hogy ragtapaszt is árultak itt, sőt tusfürdőt, sampont és egyéb hasznos zarándokdolgokat. Mivel zsákmánnyal a kezemben tértem vissza, az alberguében egy nő odajött hozzám, hogy megtudakolja, merre található a bolt, majd a pár perces beszélgetés után hallom, ahogy a férjével diskurál, méghozzá magyarul. Izgatottan léptem oda hozzájuk, és mint kiderült ők voltak Gyula és Teri Velencéből, tegnap kezdtek, de ők a Route Valcarloson keltek át a Pireneusokon.

Míg ők elmentek vacsorázni, én belemerültem a gondolataimba és a naplómba. Eddig még túl sok magvas gondolat nem jött, de még minden annyira új, szép és izgalmas. Egyetlen gondolatom oda vezetett, hogy az illetőre megharagudtam.

Még elalvás előtt a belga ember lent vihorászott a koreai csajokkal, valami perverzitás lehet ez nála, mert különösen vonzódik a fiatal lányokhoz, kérdezgeti őket, beszélget velük, dicsérgeti őket, hogy milyen beautiful-ok, és úgy dicsekedett a caminói számával, mint más a férfiassága méretével. Vickyn láttam is, hogy elég kellemetlenül érezte magát, mikor öt percen belül vagy tizedszerre mondta neki, hogy mennyire szép. Amiben egyébként abszolút igaza volt :P

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Nagy hibát követtem el, Vickytől szerettem volna valami kontaktot (email cím) kérni, hogy az utam végén felkereshessem, de ezt elmulasztottam. És soha többé nem volt már rá lehetőségem.
Teriékkel aznap nem sokat beszéltem már, de az utolsó héten összehozott minket a sors újra, és többször is beszélgettünk, nagyon jó fejek. Örülök, hogy megismerhettem őket.
Ami nagyon megmaradt bennem a napból, az persze a boltos csávó, és Vickyvel egy egymásra nézésünk és mosolygásunk, amikor hallgattuk, hogy fájdalomtól egész viccesen jajgatva ment le a lépcsőn egy ázsiai csaj.