A többiek mozgolódására ébredtem reggel. Viszont végre kialudtnak mondhattam magamat, az első caminós éjszakám után. Vagy nem horkolt senki (kizárt), vagy ennyire fáradt voltam, vagy immúnis vagyok az ilyen zajokra, de nagyon jól aludtam. Az előre jelzett eső hangja perceken keresztül, szépen, lassan kúszott be az agyamba a fülemen keresztül, mire sikerült felfognom, hogy nem fogom szárazon megúszni a napot. Komótosan pakolgattam össze a cuccomat, és utolsóként hagytam el a szállást, de nem én lennék, ha az ajtóból nem kellett volna visszafordulnom a telefonomért.

Első dolgom volt, hogy felkeressem a boltot, ahol tegnap vásároltam. Kellett valami táplálék és víz a mai napra. De ez nem Magyarország, reggel hát után még semmi nyoma nem volt az életnek Saint-Jeanban, boltok, üzletek, ajtók, ablakok, emberek szemei csukva. Csak a poncsó alá bújt peregrinókat látni mindenfelé. Egy helyi mösziő volt csak talpon, aki éppen pár talján zarándokot igazgatott útba. Teljesen más irányt javasolva nekik, mint amerre én akartam menni, így hát az ösztöneim helyett a nagy helyismerettel rendelkező tanácsaira hallgattam. Egy kisebb kerülővel és tekergéssel végül ugyanoda jutottunk, ahová én mentem volna, ha magamra hallgatok. Már az első méterek kerülővel tettem meg, ha így haladok a 800-ből lesz vagy 1200 km.

Étel nélkül csak kibírom egy darabig, de vizet szereznem kellett valahonnan, kút volt ugyan, viszont palackkal nem rendelkeztem. Eszembe jutott, hogy az egyik szálláson, ami tegnap telve volt, volt valamiféle bár, esetleg nyitva lehet, hogy útjára engedje a caminózókat. Ééés igen, megérzésem helyesnek bizonyúlt! Hallgatni kell rá, és akkor nem kóválygok felesleges köröket, mielőtt megveszem 600Ft-ért az egy liter ásványvizet.

Alig haladtam száz métert, amikor újra látom az olaszokat, tanácstalanul tanácskoztak egy tábla előtt állva. Győzködték egymást a jobbra ill. balra irány mellett és ellen. Alaposan szemügyre vettem a táblát és én is tanácstalan lettem. Két út is vezet a Pireneusokon keresztül. Van a zölddel jelölt (Route Valcarlos), ami könnyebb, nem visz olyan magasra, sokat megy aszfalton és rossz idő esetén erősen ajánlott. És van a piros (Route Napoleon), ami sokkal szebb, látványosabb, bevisz az erdőbe is és rossz idő esetén kerülendő, mert eltévedés, veszély, halál, zombik, szörnyek, kiscicák... Még utazás előtt eldöntöttem, hogy Napóleon útvonalát követem majd. Viszont tegnap mikor megkaptam a menetlevelemet elég sokszor elhangzott el az ügyintéző a szájából a dangerous szó, miközben mutogatott a piros út több pontjára is. A fő kérdés az volt, hogy a mostani esős, szeles, kissé ködös időjárás a még éppen jó vagy már rossz. Némi gondolkodás után a császári úton indultam el.

Egész hamar utol is értem a korábban induló zarándokokat, köztük a japán nőt is, akivel tegnap a szállást kerestük, ő széles mosollyal fogadott, és mutatta, hogy jól aludt az este. Rengetegen voltunk, sokan ezt az utat választottuk a piros utat, legalább ha elveszek a ködben, nem leszek egyedül. Mire kezdtem nagyon megéhezni meg is érkeztem Orissonba, ami nem volt más mint egy magányosan álldogáló Refugé az út szélét, az utolsó „település”, mai célom, Roncesvalles előtt. Beléptem az épületbe, és rendeltem egy forró kávét, hogy ne fázzak, és egy sonkás szendvicset, hogy ne éhezzek. Kicsit megpihenve kezdtem érezni, hogy a cipő elkezdte feltörni a sarkam belső oldalát, reggel raktam ragtapaszt rá, de ez nem az a fajta, ami ragad, tapad. Megkérdeztem az asztaltársaimat, de nekik nem volt sebtapaszuk, így a mellettem ülő asztal felé fordultam, ahol készségesen álltak rendelkezésemre. Kaptam rögvest négy darabot is, és újabb négyen úgy kellett udvariasan visszautasítanom.

Immár jóllakottan, átmelegedve és némiképpen megszáradva folytattam utamat. A táj körülöttem kezdett egyre szebb lenni. A szégyenlősen ködbe burkolózó hegyek különösen misztikus hangulatot kölcsönöztek a hegységnek, melyet itt-ott színes kis pontoknak látszó zarándokok sora díszített. Végre letértünk a műútról is, és erdőben haladtunk. Egész magasra érve a szél egyre erősebben fújt, annyira, hogy egy szakaszon, olyan oldalszél kapott el, hogy alig tudtam egyenesen haladni.

Út közben összefutottam Tájttal és Anjával is, tök jó ismerős arcokat látni, még ha nem is beszéltünk sokat egymással. Col de Lepoederhez, az átkelés legmagasabb pontjához érve szusszantam kicsi, és elkezdtem gyanakodni, hogy már esetleg Spanyolországban lehetek. Rögtön meg is kérdeztem a mellettem haladó szőke lányt, aki helyeslően bólintott. Amikor tudakoltam, hogy mikor léptük át a határt csak annyit felelt, hogy „long time ago”. Ilyen ez az Unió, ha kicsit nem figyel az ember, rögtön átkeveredik egy másik országba.

Fényképezés közben megszólított egy olasz lány, hogy szívesen csinál rólam képet. Aztán pár percig csevegünk, is de mondtam neki, hogy bocsásson meg, de hanyagoljuk ezt, mert a kapucni miatt alig hallom amit mond. Így esélytelen a kommunikáció, főleg idegenül. Na meg a megtett kilométerek számával fordítottan arányosan csökken a hallásom minősége. Közben a nap is előbújt, de csak egy pillantást vetett a peregrinókra, és ment is vissza a felhők mögé, hogy teret engedjen az esőnek.

Olyan fél kettő tájékán megpillantottam Roncesvallest , a mára tervezett végállomást. A hatalmas egyházi épület, ami az estére a tetőt is adta a fejem fölé, szinte beterítette az egész horizontot, eltakarva minden mást. Bejelentkezéskor összefutottam Vickyvel, elbűvölő mosolyával fogadott, majd dióhéjban elmeséltük a szél, eső és hegy ellen vívott dicső küzdelmét. A kapott ágyamhoz érve meglepődve tapasztaltam, hogy egy boxba kerültem az olasz fotósommal Margaretával, a délután folyamán sokat dumáltunk. Egy vidám, humoros beszédes csaj, akinek megfeneklett az élete, sok kérdésre keres választ. Azonban pár perc múlva megjelent, a szőke lány is, aki mindig tudja melyik országban jár. Ő az alattam élvő ágyat kapta meg, én meg a caminós könyvét, hogy átolvassam a holnapi nap útleírását.

Mivel Roncesvallesben nem volt bolt, tulajdonképpen ahogy láttam állandó lakósa sincs sok, csak szállodái és éttermei, ezért kértem zarándokmenüt, ami három fogást tartalmazott. Nem éreztem annyira bőségesnek, pedig azt olvastam, hogy mindig nagy adagok várják az éhes, megfáradt zarándokokat. Furcsa volt a második, alig kaptunk krumplit a sok húshoz, nem mintha bajom lenne a sok hússal, de hiányérzetem volt a kevés köret láttán. Az asztalnál kicsit kívülállónak éreztem magamat, mert kanadai és francia nőkkel ültem együtt, akiknek előszeretettel használták édes anyanyelvüket. Egyikük eldicsekedett azzal, hogy kóstolt már Tokaji bort, és ízlett neki.

Az eső kicsit rontott az első napomon, de élveztem. Szép volt a táj, kedvesek voltak az emberek, teljesítettem a napi tervemet, és nem kellett órákat bolyonganom, hogy szállást találjak magamnak.

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Utólag visszagondolva ez egy igen szép nap volt, könnyű túra, kevés szenvedés, fáradtság, fájdalom. Ez a rész volt a legszebb az egész út során, a táj valami elképesztően szép volt, a későbbiekben már nem nyűgözött le ennyire. Sőt volt ahol untam is. Itt még sokalltam 4 €-t egy szendvicsért, de ez az ár később megszokottá vált.
A vacsoránál velem egy asztalnál ülő kanadai nő később fontos szerepet játszott az abban, hogy ne adjam fel a caminót.
Itt még minden nagyon új volt, tartottam az eltévedéstől, nem éreztem komfortosan magamat az új környezetben, és jól esett ismerős arcokat látni.
Még mindig élénken él bennem Margareta nevetése, amikor caminózásának első számú motivációjaként a "to loose some kilos"-t jelölte meg.