Az előző esti búcsúbeszélgetéstől kissé másnaposan kialvatlanul, zombi üzemmódban, kora reggel még az utolsó simításokat végeztem a bepakolás után, végig futottam a listát, aztán végig futottam a listát és végül végig futottam a listát, hogy ne szenvedjek majd hiányt például repülőjegyben vagy euróban, ne adj isten alsónadrágban a sétán. Miután mindent elpakoltnak tekintettem, ami a professzionális listán szerepelt, munkakedv meg nem létének hiányát teljesen nélkülözve indultam el utolsó munkanapomra.

Most nem volt meg bennem az az indulni akarás, mint mikor például Prágába látogattunk el a volt brazil kollégámmal, Thiagóval. Akkor már délután kettőtől a cseh sör Prága átvette az irányítást a gondolataim felett, ezzel lecsökkentve a GDP inkrementáló képességemet. Viszont most ilyenről szó sem volt, inkább úgy éreztem magamat, mint aki fogorvoshoz jelentkezett be egy hónapos non-stop kezelésre, mintsem úgy, mint aki élete álmának megvalósítására készül. Anita elkísért a vasútállomásra, aminek sok szempontból is nagyon örültem, így ő is szem- és fültanúja volt annak, ahogyan észreveszem, hogy az előző nap megvásárolt vonatjegyet hiába keresem a pénztárcámban, ugyanis az íróasztalomon várja a visszatérésemet a caminóról. Kicsit ironikus, hogy pont a vonatjegy maradt le a profin elkészített listámról... Nagyszerű, most már az izgalom mellé egy kis idegesség szegődött társul, így némiképpen feledtette a rám váró foghúzást. A vonaton ülve, viszont az a zseniális gondolat ütötte fel a fejét az én fejemben, hogy mivel Anita pénteken pont Pestre utazik, így utolsó e-mailemben ráhagyom az otthon felejtett vonatjegyet. 

Pesten régi barátom Szasza várt, és fogadtak be egy kurta éjszakára. 1024 hála és köszönet nekik az ágyért. Régen találkoztam már velük, úgyhogy jól esett a beszélgetés. Éjfél után sikerült lefeküdnöm, de már hajnal háromkor meg is szólalt az ébresztőm. Hajnalra minden izgalmam elmúlt, és semmilyen érzelem nem volt bennem, mint egy üres befőttesüveg, úgy éreztem magamat. Viszont mikor a kifutópálya felé haladt a gépem, akkor már valami megmozdul bennem. És amikor a magasba emelkedtem, akkor fogtam fel az egészet, hogy most éppen az álmom megvalósítása van folyamatban, és olyan boldogság fogott el, amit már nagyon régen tapasztaltam. Szó szerint és képletesen is a fellegekben jártam.

A budapesti eső után felüdülés volt a brüsszeli napsütés, kicsit kóvályogtam a reptér épületén kívül és belül, vettem méregdrága reptéri kaját, és irány a biztonsági kapuk. Ismét megtapasztaltam, hogy mennyire szeretem a repülést. Nézni a tájat a magasból, érezni a liftezést a gyomromban felszálláskor, és tudni, hogy alattam ott a mélység. Biarritzban ismét borús, esős idő várt rám. Én meg a buszra, ami elvisz engem a vasútállomásra. A megállóban sasszemeim kiszúrták az első peregrinókat is (túraruha, nagy hátizsák). Viszont a busz nem akart jönni, mint megtudtuk Franciaországban éppen nemzeti ünnep van. Összefogtunk négyen és betaxiztunk a bayonne-i vasútállomásra. Út közben megismerkedtünk, és beszélgettünk is kicsit. Az ír srác, Tájt (vagy valami ilyesmi, gealic név) nagyon beszédes, és érdeklődő volt. Tőle tudtam meg, hogy a vonat nem jár, mert földcsuszamlás, de vonatpótló busz az van. A másik két zarándok egy ír nő volt és egy szőke csaj, Anja aus Deutschland.

A Sain-Jeanba tartó buszon, határozott léptekkel közeledett felém, egy fiatal, szőke, hullámos hajú, mosolygós arcú lány. Akit helyet foglalt mellettem, és nagy hirtelenséggel nekem szegezte a kérdést: Where are you from? És miután tisztáztuk a földrajzi kérdéseket, és kiderült, hogy a kanadai Ottawából való, lassan folytatódott a beszélgetés, és megtudtam, hogy Vickynek hívják, és International Developmentet fog tanulni Halifaxban szeptembertől, de előtte nekivág a sétálásnak, kicsit hasonló okokból mint én. 

Saint-Jean-Pied-de-Port (baszkul: Donibane Garazi) egy igazi ékszerdoboz, picinyke, de gyönyörű falucska, szűk utcákkal, patakkal, hidakkal. És még a régi városfal is áll, aminek tetejéről szép látvány tárul elénk. Viszont rengeteg turista lepi el a várost, még esős időben is, és nem csak a caminósok, akik innen kezdik útjukat. A zarándokirodában igen szívélyes kiszolgálást kaptam egy kedves idős hölgytől, meg térképet a másnapi útról, tanácsokat, és persze a zarándok útlevelet a credencialt is, amibe bele is került az első pecsét. Ahogy néztem a statisztikákat, aznap én voltam az első magyar, aki megfordult náluk. Innen átirányítottak a városi zarándokszállásra (Refuge Municipal). Itt sorba álltam a bejelentkezéshez, de pár perc várakozás után közölték velünk, hogy még két embernek van szabad ágy, és akárhogy is számoltam, pont két ember volt előttem... Oh Yeah! Visszamentem az irodába, ahol kaptam egy térképet és egy szállás nevét, hogy ott biztosan van szabad ágy, hát a ló... nem.

Onnan kifelé jövet egy japán nő állított meg, akit már az irodában is láttam, és anyanyelvén tett fel kérdéseket nekem. Mivel a japán tudásom kimerül pár japán városnévben és a nindzsa, szamuráj, kamehamehá, zseniális teknős szavakban, és azzal az előzékeny feltételezéssel sem éltem, hogy beszéli az én édes anyanyelvemet, így angolul próbáltam tudtára adni, hogy a szállás is full, de a nő angol tudása vetekedett a magyar tudásával, és azt hiszem, a "nincs üres szoba" mondatot legalább tízféle képen lefordítottam, mire a mondandóm dekódolásra került, ezt a szemében tükröződő heuréka érzésből majd az azt követő azonnali szomorúságból szűrtem le. Mivel kézül és lábul mindketten beszéltünk valamelyest, így a nonverbális kommunikációra hagyatkoztunk, persze mellé minden ketten beszéltünk is, fittyet hányva az Activity szabályaira. Eme bábeli zűrzavar fokozódott, amikor egy francia néni által kínált szoba megnézésekor csatlakozott hozzánk egy feltehetően német zarándok is, és az általunk beszélt nyelvek halmazának nem volt közös metszete. Itt már toll és papír is előkerült, és így sikerült eldönteni, hogy a 80€ kicsit sok a szobáért, így tovább álltunk. Aztán két-három full felirat után rábukkantunk egy szabad ágyakkal rendelkező refuge-ra. 

Gyors zuhanyzás után elindultam felfedezni a várost. Átmentem hidakon, boltíveken és az egész falucskán, felmásztam a városfalra és onnan nézegettem a hömpölygő turistákat. Szükségem volt ugye túrabotra több üzletet is végigjártam mire olcsó (25€) de jó botra leltem. Miután élelemmel is felszerelkeztem, vissza mentem a szállásra. Ott az argentin szobatársammal elbeszélgettem kicsit a vízhólyagokról és tisztáztuk, hogy csak ő indult el szerelmi bánat miatt a Caminóra. Igen hamar elnyomott az álom, az előző két este nem sok alvásban volt részem.