Ma kipróbáltam egy új módszert a sétálás közbeni fájdalomérzet csillapítására. Mivel ugye akkor fáj, ha a cipőm sarka hozzáér az inamhoz, adódott a zseniális ötlet: mi lenne ha ez a kontaktus nem történne meg? Igen, egy egész napra volt szükségem, hogy ezt a fantasztikus tervet kiötöljem... De ugyebár ami késik az... én vagyok, mert fáj a lábam. Itt egy távol tartási végzés sem segített volna (bár zsepi helyett az a papíros is megfelelt volna)  Szóval van zsebkendőm és van ragtapaszom. Nem kell nagy origami tudás, hogy a zsepit összehajtogassam vastagra, és rögzítsem a leukoplaszttal a sarkamhoz, és Voilà:

A módszer nem hozott azonnali hatást, viszont mire megérkeztem Cirauquiba már jobban foglalkoztatott az éhség, mint a fájdalom. Tamás blogján olvastam, hogy ő előszeretettel fogyasztotta a croissant-t reggelente, már én is sok bárban láttam, de ezidáig nem éltem az alkalommal, hogy megkóstoljam. De most elhatároztam, hogy bátor leszek és veszek egyet. Valami mennyei volt az első falat, ahogy az a puha, omlós, ropogós étel az ajkaimat érintette. Ideális reggeli, napindító sütinek.

Sok más zarándok is megpihent itt, köztük egy zöld kabátos spanyol bácsi, aki anyanyelvén tudakolta, hogy mi baja a lábamnak, mire én néztem vissza bambán. Ő ezt érzékelte, és beszédét hevesebb kézmozdulatokkal próbálta érthetőbbé tenni. Erre én az achilleszemet simogattam (nem szexin) és fájdalmas arcot vágtam hozzá. A hozénk azonnal nyúlt a táskájához, és két kézzel dobálta ki cuccait, hogy hozzáférjen a mobilpatikáját rejtő szütyőhöz, amiből elővett egy kenőcsöt. Aztán a csodakrém manuálját kezdte elmutogatni, melynek visszatérő motívuma volt a két szétálló ujj-jal szem felé közelítés. Gondoltam, a szemkinyomás nem része a kenőcs rendeltetés szerű használatának... de akkor mit jelenthetnek a kézmozdulatok? Némi töprengés után valószínűsítettem, hogy nem ildomos kenőcsös kézzel szembe nyúlni, mert az rosszabb, mint a csili. Erre próbálta figyelmemet felhívni. Mindeközben szólítgatta le az elhaladó peregrinókat, hogy tolmácsot keressen nekem. Az Habla inglés? kérdésre elsőként egy fiatal megtermett srác válaszolt Sivel, aki miután végighallgatta anamnézisemet, megismételte a zöld ruhás barátom EÜ-csomag elővarázsolási mozdulatait, aztán fájdalomcsillapítót nyomott a markomba. És óva intett a szemeim megérintésétől, de ez felesleges volt, ugyanis addigra a bácsi már ellátta inamat.

Nem tudom, hogy a kenőcs vagy a sok segítőkészség tette-e velem, de új erőre kaptam, és másfél nap után először láttam pozitívan a caminómat. Tovaszállt a feladás gondolata, azt latolgattam, hogy vajon meddig fogok tudni eljutni a sétálásra szánt négy hét alatt. Először csak Burgost láttam elérhető célnak, majd Leon tűnt reálisnak, később meg már Compostella lebegett a szemem előtt.

Lorcában egy nagyobb dombra felérve, egy zarándokokkal teli bár mellett hangosan, fáradtan, de elégedettem kifújtam magamat. Két nő azonnal felmutatta a kezükben lévő hengert és kijelentették, hogy You need this! Nem is tiltakoztam, gondolkodás nélkül rávágtam, hogy Definitely!, és rohantam is megvenni a San Miguelemet, hogy letelepedjek melléjük. A már megszokott Where are you from? kérdéssel kezdtük az ismerkedést, és kiderült, hogy újabb kontinens lakóival találkoztam, ugyanis ausztrálok voltak Perth-ből, akik hiányolták a kalandot az életükből, ezért vágtak neki a caminónak.

A társaságban elkövetett sörivás szintén sokat lendített sebességemen és kitartásomon. A sarkam ugyan fájt és már a jobb talpam is nagyon elfáradt, mert azt erőltettem a másik helyett, mindennek ellenére derűsen láttam a jövőt, élveztem a tájat, és jöttek a gondolatok is. De azért egyre jobban vártam már a nap végét, hogy az ágyamban pihenhessek és papucsban fedezhessem fel a szállás környékét. Aztán szép lassan visszaszállt vállamra a gondolat, és fülembe visította, hogy Estellánál vagy Logroñónál abba lehetne hagyni ezt az egészet hülyeséget, aztán húzni haza, a kényelmes kis életembe.

Ilyen gondolatok közepette érkeztem meg Villatuertába. Ez a város nagyon más volt, mint amiket eddig láttam. Széles aszfaltútjait széles járdák szegélyezték, amik mentén kertes házak álltak. Ez az egész a szabadság, határtalanság és a végtelen lehetőség érzését keltette bennem. Szerintem ide költöznek ki a jómódú polgárok Estellából, hogy a városi zajtól távol legyenek. A legtöbb ház új építésű, több szintes palota, szépen gondozott kerttel.

Estellába a Rio Ega partjainál érkeztem meg. A város nagy része a folyó túloldalán feküdt, onnan hallottam az autók zaját, de ezen a parton minden nyugodt és csendes volt. Egy elhagyatott kolostorral szemben, a folyó partján letelepedtem egy padra, ettem és talpat masszíroztam, majd elővettem a caminós appomat, hogy kitaláljam, hol fogok ma aludni. Vonzó ötletnek tűnt itt maradni, de még csak 16 km-t tettem meg ma, teljesítménykényszerem nem engedte meg nekem azt a luxust, hogy a tegnapi 12 után csak 16-ot sántikáljak ma. A következő szállás Ayeguiban meg csak két km-re volt onnan. Gondoltam, továbbmegyek, és ha odaérek, majd eldöntöm, mi legyen.

Odaértem, emelkedőn felfelé, az utolsó pár száz méteren már csak a szállást kerestem mindenfelé. Majd egy lépcsőn felérve meg is pillantottam a nagy Albergue Municipal feliratot. Bejelentkezéskor a recepciós jót viccelődött Magyarországról meg Budapestről, mindezt persze spanyolul. Sokat nevetett saját poénjain, én meg illedelmesen mosolyogtam. Furcsa volt a szállás, az alagsorban egy nagy, 45 férőhelyes szoba volt, össze-vissza ágyakkal meg középen asztalokkal. Kiválasztottam egy szimpatikus helyet, és kezdetét vette az immár szokásosnak mondható procedúra: hálózsák leterítése, arra ráfekvés, lábpihentetés, zuhany, átöltözés és városnézés. A városka főleg lakóparkokból, új építésű társasházakból és pár medencés házból állt. Mivel egész Ayegui egy domboldalra épült, innen be lehetett látni egész Estellát. Sokat nem időztem kint, mert a napsütés ellenére egész hideg volt, és ehhez jött még a hűvös szél is. Visszafelé menet a szállás épületét néztem, valami furcsa volt... de csak akkor jöttem rá, hogy mi, amikor felfedeztem bent a sportpályát és a lelátókat. A pálya olyan Magyarországon is ismert sportoknak adott otthont, mint a foci, kosár, kézilabda és a Charlie Firpo óta ismert baszk pelora. 

Mikor ágyamhoz visszatértem, a szomszédos fekhelyek is el voltak már foglalva, jobbra tőlem egy brazil zászlós törölköző, balra egy sárga brazil póló. Vajon honnan jöhettek a szomszédaim? Volt egy brazil munkatársam, még 2012-ben, Thiago (ejtsd: csiágó), akivel egész jó barátságban voltam, együtt látogattunk el például Prágába. Nála láttam először, hogy valaki ennyire büszkén hordja magán nemzete jelképeit. De úgy látszik, a braziloknál ez abszolút természetes. Szeretik a hazájukat, ugyanúgy, mint az amerikaiak, kanadaiak, írek, britek és még sorolhatnám. Mind azért díszítik holmijaikat, házaikat nemzeti színekkel, mert szeretik a hazájukat. Ezzel szemben nálunk, Magyarországon, ha kokárdát hord valaki vagy magyar zászlót lenget, akkor nem a szeretet az, ami őt motiválja, hanem a gyűlölet, gyűlöli az összes szomszédos országot, és a honfitársai felét, akik nem fideszesek vagy jobbikosok. Ilyen ez a hazaszeretet nálunk...

Hamarosan meg is érkeztek a szomszédaim tele szatyrokkal, egy magas, vékony, teletetovált srác és egy feltűnően jól kinéző, hullámos, hosszú barna hajú csaj. Az ismerkedésünk el is akadt egy ¡Hola! után. Aztán elő is vettem a kindle-ömet és belemerültem Arya Stark kalandos utazásába. Amikor Dany sárkányai már a repülést gyakorolták, a braziljaim egy spanyol sráccal kiegészülve finom vacsorájukhoz a szobában lévő asztalnál megterítettek, és hamarosan megérkezett maga a vacsora is. Egy öreg bácsit invitáltak az asztalhoz, aki vonakodva fogadta el azt, majd más peregrinókat is csalogattak, köztük engem is. Én azonnal ott is hagytam Westerost és visszatértem Európába lakomázni.

A brazilok, Carina és Gabriel, nem igazán beszélték az angolt, három-négy angol szó után egyre több portugál szó csúszott a mondandójukba. Így a spanyol srác fordított nekem. Ez remek alkalom volt számomra, hogy hablante nativótól tanuljak új szavakat, olyanokat, mint cama (ágy), pan (kenyér), plato (tányér), lavabo (mosdó). A népek egyre csak gyűltek, és hirtelen igencsak multikulturális társaság alakult ki az asztalnál. A két brazil mellett a spanyol srác, Andalusiából (ahonnan Alonso is származik), Pit Németországból, egy cseh világutazó, egy olasz házaspár, egy lengyel bácsi, akit csak a Polák névvel illettünk, és jómagam Magyarországról (és egy orosz hússaláta) alkottuk a vidám társaságot. Ahogy szaporodtunk az asztal körül, úgy tűnt fel egyre több borosüveg is. Szó esett az Into The Wild c. filmról, aminek a történetét az olasz csávóval meséltük el a többieknek. Azon meglepődtem, hogy a spanyol gyerek egyetlenegy baszk szót sem tud, de nem is igazán törődött velük, hogy ők Spanyolországban élnek. Polákkal ott bizonygattuk neki, hogy Pamplonának is van baszk neve is, és hogy az Osasuna szó, ami a város focicsapatának a neve, baszk, és azt jelenti, hogy egészség. Közben a cseh srác eléggé provokatív jelleggel rákérdezett az olasznál, hogy mit gondol Koszovóról, Skócia függetlenségi szavazásáról, a katalánokról meg a baszkokról.

Amikor a lábsérülések kerültek szóba, többen is bedobták a közösbe a kenőcseiket, úgyhogy be is kentem a lábamat cseh kenőccsel, amit állítólag a bokszolók is használnak gyulladásaikra. Majd Gabriel kezdte el mesélni, hogy miért is jár úgy, mint egy pingvin. Mivel monológjában elvétve voltak csak angol szavak, nem is figyeltem rá nagyon, de nemsokára feltűnt, hogy már őszintére és érzelgősre itta magát. Valami olyasmiről beszélt (ha jól értettem portugálját), hogy a húga nagyon tiszteli őt, de ő nem érzi érdemesnek magát erre. Közben Carina kiment cigizni a spanyol sráccal. Mivel már közeledtünk a 10 órához, lassan asztalt bontottunk. Gabrielt az ágyamnál megkérdeztem, hogy mi baja a lábának, mire elmondta mutogatta, hogy motorbalesete volt, csavarok vannak a térdében mindenfelé. Sajnálatomat fejeztem ki, és sok kitartást kívántam neki. Aztán valami olyasmi történt, amit nem is olyan régen olvastam Dale Carnegie How to Win Friends and Influence People (magyarul: Sikerkalauz) c. könyvében. Csak ott a történet szereplője egy autóval lett gazdagabb, én viszont csak egy paradicsommal. Ennyit jelent, ha őszintén érdeklődsz a másik problémája iránt. Azt a paradicsomot kaptam meg tőle, amit Carina ágya mellől vett el. Tetszett neki a csaj, de a lánynak meg jobban bejött a spanyol srác.

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Carinával még sokszor találkoztam az egész camino alatt. Sőt az asztalnál ülők nagy többségével is sokszor összefutottam és mindig váltottunk pár szót, segítettük egymást. Nagyon meghatározó este volt, jól döntöttem, hogy nem Estellában szálltam meg.
A paradicsom is változtatott az étkezési szokásomon, azután elkezdtem zöldséget is enni.
A szállás minikönyvtárában találtam ezt: