11. nap, Amikor arcon csap a nacionalizmus, a lingvisztika és a vallás

Május 25., Belorado - San Juan de Ortega • 23,7 km • Összesen 262,4 km

Még tegnap befizettem a mai reggelimre. Svédasztal, pirítós, vaj, péksütik, tea, kávé, tej korlátlan mennyiségben. Zoliék mellé ültem le, ő azonnal be is mutatott katalán útitársunknak, Maciának. Aki rögtön azzal kezdte, hogy ő Katalóniában él, de mindennap átmegy Spanyolországba dolgozni. Érdekes számomra ez a hazafiság, amit már Barcelonában is tapasztaltam, nem egy helyen olvastam, hogy "Catalunya is not Spain", de a camino során is találkoztam “Navarra is not Spain” graffitivel. Kíváncsi leszek, Galiciában mi a helyzet. Az asztalnál tudtam meg, hogy a mai táj mennyire szépnek ígérkezik, felmegyünk ezer méter fölé. Végre valami más, mint a dimbes-dombos búzamezők. Szeretem az erdőt és a hegyeket járni, de a camino első pár napja óta a mezőgazdasági területek és az országutak voltak a jellegzetes látnivalók.

dscf1044.JPG

Teli hassal hagytam el Beloradót, természetesen egy hídon át. Hihetetlen, hogy mennyi folyó van Spanyolországban. Bár lehet, ha kétszáz kilométert sétálnék kicsiny hazánkban, akkor legalább ennyi folyóval találkoznék. Kisebbnél kisebb, de annál hosszabb nevű falvak követték egymást. Éreztem és élveztem, hogy haladok. Annyira sűrűn követték egymást, hogy egyszerűen nem tudtam követni, merre járok. Ez most Espinosa del Camino vagy Villafranca Montes de Oca? Minden kis település egy-egy jele annak, hogy közeledem Santiagóhoz, egyre több helységnevet pipálhatok ki. Szinte minden faluban otthagytam a túrabotomat, és vissza kellett fordulnom érte. Mikor megálltam egy kólára az egyik bárban, vagy mikor bementem egy boltba a nagy emelkedő előtt, leraktam a botot, majd nélküle indultam tovább és csak arra lettem figyelmes, hogy hoppá, a kezeim üresek...

Miután betájoltam magamat (megkérdeztem egy egyszerű, halandó zarándokot, aki tudja, merre jár, hogy Where am I? Ő pedig rávágta, hogy Villafranca Montes de Oca), bizsergést éreztem a lábamban, megdobbant a szívem: most kezdődik az emelkedő, a hegyi szakasz, az erdőség. Szóval nekivágtam, majd pár lépés után visszafordultam a botokért... majd újra nekivágtam. Izgalmas szakasz volt, jólesett a változatosság és az emelkedők tetején a pihenés.

dscf1049.JPG

A kommunikáció két sajátos formáját műveltem a hegyekben: 1) Németül beszéltek hozzám, és megértettem, majd angolul válaszoltam, és megértette. 2) Angolul beszéltek hozzám és nem értettem, visszakérdeztem, de még mindig értettem, ettem, ittam, majd a megvilágosodás sziklaként csapott fejbe. Kicsit bővebben: Beloradóban mellettem aludt egy osztrák ember, akivel most összefutottam a spanyol forradalom emlékoszlopánál. Érdeklődött hogylétem, nemzetiségem, némettudásom és nevem iránt. Mindezt persze németül tette, én meg megértve minden szavát, angolul válaszoltam neki. És így egy rövid, ámde kedélyes interakcióban cseréltünk egymással információt. Úgy érzem, megérte négy éven keresztül a németórákon bent lenni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd Spanyolföldön hasznát veszem annak a pár germán kifejezésnek, ami megkövülve hevert a memóriám mélyén.

A másik történet lényege, hogy mikor pihentem, elment mellettem egy ismerős házaspár, és kérdezték, hogy Póz? amit nagyon nem értettem, mit jelenthet. Aztán pár perc merengés és pauza után jött a felismerés: PAUSE! Csak valahogy ezt a szót angolul kiejtve még sosem hallottam..., bezzeg, ha németül ejtették volna ki :) Én mindig a breaket vagy a restet használtam, hallottam. Ez kb. olyan felismerés volt, mint mikor először hallottam a videójátékokból ismert try again kifejezést kiejtve, egy teljes univerzum omlott bennem össze akkor, addigi egész életemet, lényemet és tudásomat kérdőjeleztem meg... hát azt nem triagajnnak ejtik? Lingvisztikai felfedezésemtől megrészegülten, mikor az éppen "pózoló" házaspár mellett elmentem, büszkén kérdeztem tőlük, hogy póz? reszt?

imag0829.jpg

Az aznapi szállásomnak otthont adó városkáról, San Juan de Ortegáról előzetesen már több zarándoktól is hallottam, hogy nem egy metropolis, konkrétan tíz alatti az állandó lakosainak száma. Ehhez képest elég szürreális kép fogadott. Távolról csak egy hatalmas darut lehetett látni büszkén a fák fölé magasodva, ott, ahol csak pár háznak kellett volna állnia, nem egy darunak. Elírtak pár nullát a könyvben a lakosságszámnál? Eltévedtem és már Burgost látom? Délibáb? Ahogy közelebb értem, feltűnt egy nagy templom tornya, majd a falait körülölelő állványzat, a daru alja, végül sorra előbújt a falucska összes háza is. San Juan térkövezett főteréről szinte az összes épületet látni lehetett: a nagy templomot, a kolostori hangulatot árasztó szállást, a kicsinyke bárt és azt a 7-8 romos és romtalan lakóházat, amikről nehezen tudtam elképzelni, hogy állandó hajlékként szolgáljanak bárki számára is.

imag0831.jpg

Mivel a szállás csak 5 euró volt, és mivel a 7 eurós, fejedelminek ígérkező vacsora és a szupermarketek hiánya pavlovi nyáltermelést és gyomorkorgást indított meg bennem, befizettem a lakomára is. A tegnapi szállásomhoz hasonlóan ez is kísérteties hangulatot és középkorszagot árasztott. Önkéntelenül eszembe juttatta a spanyol inkvizíció legmeghittebb pillanatait, akkoriban nemigen vállalkoztam volna a caminóra, könnyen megégettethettem volna magamat Istenbe vetett bizodalmam mérsékelt mivolta miatt.

A szobámban végre találkoztam Szilvivel is, akinek hőstetteiről (40-50km/nap) Zoli már sokat mesélt. Mint a Haláli fegyverben, mi is eldicsekedtünk egymásnak az úton szerzett sérüléseinkkel, sebeinkkel. Mivel San Juan felfedezése egy szimpla körbenézéssel megtörtént, a délután nagy részét a főtéren töltöttük napfürdőzéssel. Ez volt az első nap, amikor az időjárás igazolta a spanyol éghajlattal kapcsolatos sztereotípiáinkat: perzselő napsütés, fullasztó meleg. Szilvi sziklát és falat mászik, igen komolyan is veszi a szenvedélyét, rendszeresen edz, és tanúbizonyságát tette hajlékonyságának is. Nagyon céltudatos, kitartó csajnak ismertem meg. Ráadásul a sört is szereti ;). Zolival táncra is perdültek, amikor a koncertteremből (kis bádogbódé) kiszűrődő trombitaszó megtörte a madarak csicsergését.

Mise előtt a téma a vallásra terelődött, amihez én nem nagyon tudtam/akartam hozzászólni. Zoli és Szilvi mélyen vallásosak, míg a téma engem teljesen hidegen hagy. Kicsit szégyelltem is magamat ott, akkor... nem is tudom, hogy miért. Eszembe nem jutott bemenni egyetlen templomba sem, pedig egy-kettő nagyon impozáns volt kívülről. Már a második hetemet töltöm zarándoklétben, de eddig nem igazán találkoztam a vallással és Szent Jakab szellemévél, még úgy sem, hogy többször szálltam már meg egyházi fenntartású alberguében. Tisztelem azokat, akik hisznek Istenben.

Mise után jött a vacsora, ami eléggé menzaállagú, menzaszagú és menzaízű volt, de nagyon jólesett - régen laktam ennyire jól. Itt ismerkedtem meg Hansszal, akivel Zoli barátkozott össze útjuk során. És mellénk szegődött egy fiatal srác Liverpoolból, aki szeptemberben kezdi papi tanulmányait. Az este hátralévő részét a bárban töltöttük Hansszal. Érdekes volt hallani, hogy a volt kelet-németek is előszeretettel bezzegnyugatonoznak, mint mi, magyarok. A németek többsége Orbánt Putinhoz és a török elnökhöz hasonlítja, és nem érti, miért hagyjuk magunkat. De mi sajnos olyan országban élük, ahol a vak komondort tulajdonló politikust újra megválasztják polgármesternek. Minden ország olyan kormányt kap, amilyet érdemel.

Két zarándokról még nem írtam, pedig érdekesek. Az egyik egy sántikáló japán nő, akit nagyon megviselt a camino, az egyik lábára rá sem tud állni, annyira fáj a térde, mégis megtesz annyi távot mindennap, mint én. A másik egy izraeli csaj, aki minimális cuccal, egy kis hátizsákkal van, és az sincs tele. De a legfeltűnőbb az akcentusa, annyira jellegzetesen hanyag, nemtörődöm és flegma. És nem tudom eldönteni, hogy ilyen egy átlagos izraeli akcentus, vagy a személyiségéből fakad, de az utóbbit gyanítom, főleg az öltözködése miatt.

2016. március 01. | Címkék: nyelvészet vallás Zoli Szilvi caminom