Reggel az albergue ajtaján kilépve eszméltem rá, hogy a túrabotomat bizony a szálláson hagytam. Álmos voltam még, no. De rögtön felébresztett a fájdalom, ami a jobb lábfejembe nyilallt minden lépésnél. Hát csak egy napig tartott a csoda? Most a másik lábam is megadja magát? A helyzetet kielemezve gyorsan egy lyukkal lentebb fűztem be a cipőmet, és máris rendben volt minden. Az előző nap felfedezett reggelizőhelyen jól betankoltam croissantból és kávéból, mert hosszú út várt rám. A következő település, Nájera, 17 km-re van. Körülbelül négy órán keresztül semmilyen lakott hely nem lesz.

Kiérve Navarretéből szőlőültetvények, majd egy autópálya és ismét szőlőtőkék kísértek utamon hűségesen. Aztán csodák csodájára felbukkant pár épület, és egy település is. Nézegettem is az eddig nagyon jól teljesítő Camino Pilgrim nevű alkalmazást, hogy most ő hazudott, én emlékeztem rosszul, vagy a világ számára eddig ismeretlen, évszázadok óta elfeledett települést fedeztem fel. Ahogy közelebb értem a házakhoz, a camino útvonala élesen balra kanyarodott tíz méterrel a falu előtt. Ily módon valóban nem lép zarándok a városka földjére. A távolban egy cafeteria piroslott és csábított pihenésre, de mivel lelkiekben már fel voltam készülve a 17 km-re, nem hallgattam a szirén énekére.

Útközben sokszor gondoltam arra, hogy majd mit fogok a mai napról írni a blogomra. Hogyan fogom elmesélni az egészet majd az ismerőseimnek. Mert ez az egész olyan meseszerű, itt vagyok két város között, Spanyolországban, majd' kétszáz kilométerrel a lábamban. Egy olyan helyen, ahová sokan vágyakoznak, munkatársaim, barátaim, de nekik megmaradt csak vágy, én meg itt vagyok és haladok, megküzdöttem a félelmeimmel, megoldottam a felmerülő problémákat, megismertem embereket, és legyőztem Achilleuszt.

Már nagyon vártam Nájera felbukkanását a horizonton, de még előtte tartottam egy wellness-félórát (tízórai + talpmasszázs) egy filagóriákkal és padokkal tarkított kis ligetben. A telefonomon nézegettem a térképet: még másfél kilométer és újra lakott területen leszek! Ilyen hosszú séták alkalmával, amikor a táj sem túl változatos (szőlőtőke, szőlőtőke, szőlőtőke és... szőlőtőke, na meg az út), egy-egy település kizökkent az állandóságból. Másrészt minicéloknak sem utolsók, amolyan mérföldkövek a napi poroszkálások során.

Aztán végre valahára a szőlőket felváltja egy sportcsarnok, majd egyre több ház. Örömömben gyorsan be is ültem az első bárba és megjutalmaztam magam egy café con lechével. És kipróbáltam a KAS-t, ami gyakorlatilag a helyi Fanta, csak nem annyira édes. Mostanában sokat kívánom a cukros lötyiket (konkrétan a kólát), de kell is a kalória, és a fogyasztásom valahol 0,33l/20km körül lehet, ami azért nem vészes.

Tovább haladva a talpaim néhány száz méter után éreztették velem, hogy újra masszázsra támadt igényük. Az első szembejövő padra le is telepedtem. Kényeztetés után megnéztem készleteimet, és konstatáltam, hogy boltot kéne találnom valahol. Kezdtem arra is rájönni, Nájera nem is olyan kis helység, mint én gondoltam. Sok felfedezendő supermercadót rejtegetett, és a supermercadókban végre volt 10 darabos papírzsepi.

A változatosság kedvéért újabb folyón haladtam át. A hídról látszott a város felé magasodó, nagy, vörös sziklafal, ami meghatározza Nájera egész látképét. Kiérve a természetbe dimbes-dombos szőlőültetvények között kanyargott az út, itt-ott egy-két méter magas vörös homokkő falat kerülgetve. Aztán visszatértek a búzamezők. Az utam viszonylag eseménytelenül telt Azofráig, majd onnan Cirueñáig.

Na de Cirueña! Mint valami szellemváros, nem is Spanyolországban, hanem valahol Észak-Koreában. Annyira más volt, mint az eddigi városkák. Széles, egyenes utcák, hotelszerű egyenházak, kerítéssel és kerttel, parkoló autókkal. Viszont sehol egy lélek sem az egy-két arra kóricáló zarándokon kívül. Szinte azt vártam, hogy előbukkannak a zombik, nekem meg szaladnom kell a 32 km séta után. Kicsit elgondolkodtam, hogy a falu szélén lévő alberguében szállok meg, de a lábam még bírta, és a következő település csábítóbbnak tűnt, mint ez a zombi-luxuskoncentrációstábor.

Nem sokáig örültem a döntésemnek, mert pár kilométer múlva a lábaim feladták a küzdelmet, és csak az elmém erejének köszönhettem, hogy megérkeztem Santo Domingo de la Calzadába. Ahol az első utamba kerülő alberguébe beleszerettem, és vele akartam tölteni az éjszakát. Ő mindössze 5 eurót kért a szerelemért, amit boldogan meg is adtam neki. Egy nagyon régi egyházi épület lett átalakítva peregrino-szállássá. A padlóján szinte minden geológiai képződmény fellelhető volt kicsiben, úgymint domb, hegy, völgy, medence, árok, ez alól a síkság jelentett egyedüli kivételt. Az emeletre vezető lépcsőnek nem volt két egyforma magasságú foka. A fürdő elég barátságtalan volt, és valahogy nem tudtam elképzelni, hogy ha én oda bemegyek, akkor tisztábban jövök majd ki. Csak hát a szerelem elvakítja az embert.

A városban már papucsban járkáltam, talpam megérezte a 40 km-t, ezt minden lépésemnél jelezte is. A konyhában megvacsoráztam és ittam mellé egy kávét, ami végzetes hibának bizonyult... Egy idősebb holland házaspárral váltottam közben pár szót. Majd két kanadai nyugdíjas nő is csatlakozott hozzánk. Majd egy szintén kanadai, quebeci arc is leült közénk, aki az 50-60 km/nap átlagsebességet tudta tartani. Tervei szerint Santiágóban délnek fordul, és Lisszabonig meg sem áll. A csomagját meg úgy elkavarta az AirFrance, hogy mindent meg kellett vennie újra Saint-Jeanban. A két barátnőn látszott, hogy nagyon élvezték a caminót, a társaságot és úgy az egész életet is. Sikerült őket sokkolnom, hogy 20€ alatt repültem Brüsszelbe, és még a csomagom is megérkezett velem.

Az éjszakám gyötrelmes volt. Köszönhetően a kései kávénak, nem tudtam elaludni. És közben olyan concerto grossót adott három zarándok, hogy abba beleremegett az ágyam is. Az alattam lévő nő ráadásul két hangszeren is játszott, akár egyszerre is: horkolt és fingott. A tőlem távolabbi férfi csak néha-néha horkantott, de akkor mindig összerezzentem, annyira vad hörgést hallatott. Minden éjszaka ilyen hangok vannak? Mennyire szerencsés vagyok, hogy ezekre nem ébredek fel.

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Ez volt a leghosszabb napom. bizonyítani akartam magamnak, sikerült is. Meg is lett a böjtje másnap.
Mint blogírás közben kiderült, én egy alternatív útra tévedtem, ezért keveredett elém egy nem várt település, Ventosa. Ez a manőver plusz 2km-et jelentett aznapra.