Új módszert próbáltam ki: Sok zsepivel tömtem ki a sarkamat, annyival, hogy a lábujjaim konfortérzetem csökkent a cipőm elejében. Hideg, szeles reggel volt, de jó kedvvel és új reménnyel vágtam neki az előttem álló napnak. A sarkam alig fájt és még élt bennem a tegnap esti iszogatás kellemes emléke is. Gyorsan szedtem a lábaimat, élveztem sétát, a tájat, a néha-néha felbukkanó napsugarakat. Éreztem az energiát, és az elszántságot magamban. Sokat töprengtem a tegnap estén. Azon, hogy hogyan és miértkerült hozzám az a paradicsom Gabriel, egy látszólag boldog, életvidám ember mennyi terhet cipel magával, és ettől nehéz az útja, nem a hátizsáktól. Megsértődött a brazil csajra, és egy idegennek adta a paradicsomot.

Sokat elmélkedtem azon is, hogy mennyire segítőkészek az emberek a caminón, Milyen önzetlenül adnak, semmiféle nyelvi akadály nem tántoríthatja el őket nemes szándékuktól. Ez a sok törődés, jóakarat hatalmas erőt és kitartást adott nekem tegnap. És erről eszembe jutott egy lány, akivel még túravezetői tanfolyamon ismerkedtem meg. Aki szívesen ad, de tényleg nagyon szívesen, viszont nem fogad el semmit, még a szívességeiért cserében sem. Amikor egyszer sikerült kifizetnem a fagyiját, akkor én éreztem rosszul magamat, mert látszott rajta, hogy zavarja a tény, hogy valaki meghívta őt. Aztán pár perc múlva mikor a szomszédos kocsmában italrendelésre került a sor, azzal tehettem boldoggá, hogy ő fizethette a sörömet. Először én is arra gondoltam, hogy csak velem csinál ilyet, de nem. ő ilyen. Szakadó esőben legalább 10 perc rábeszélésre volt szüksége egy barátnőjének, hogy elfogadjon tőle egy esernyőt.

Szóval elképesztő zsepiorigamitechnikámnak, és a tegnapi kenőcsnek köszönhetően szinte fájdalmak nélkül, az előző napokhoz képest gyors tempóban haladtam, csak úgy lobogott a hajam. Irachében egy kis bort is vételeztem magamhoz a Fuente del Vinóból. Azquetában elfogyasztottam szinte már szokásosnak mondható reggeli kávémat, és egy croissant is. Ahogy üldögéltem a bárban, a tévében ismerős arcot vettem észre. A bevándorlásról szóló riportban többször is feltűnt miniszterelnökünk. A következő településen feltöltöttem készleteimet. És nekivágtam a 12 km-es útnak Los Arcosig. Megviselt mentálisan, az a tucatnyi kilométer, hogy sehol egy település, így alig érzékeltem, hogy haladok. Még nem volt egy óra, mikor megérkeztem, fáradtan, meggyötörve. A városka első épülete rögtön egy önkiszolgáló bár volt, tele automatákkal: ebéd, kóla, kávé, zoknicsere, kötözés, origami, pihenés, beszédbe elegyedés. Ismét találkoztam az ázsiai párral, ma már sokadszor. Könnyű őket megismerni, alacsony lány, magas srác.

Mikor elindultam, éreztem, hogy akár még nagyobb pihenőt is szívesen elviseltem volna. És az is felmerült bennem, hogy itt kéne megszállnom, de még olyan korán volt. Ha már Spanyolországig elutaztam, sok szabit kivettem, akkor menjünk, mert minél több kilométert le kell küzdenem. Szóval döntöttem, mentem tovább... Valahol a két település között lehettem félúton, amikor a lábam már szinte könyörgött, hogy álljak meg pihenni. Nagyon lassan haladtam, hálás voltam minden megtett lépésért. Mini-purgatóriumomból tegnapi két brazilom húngaro! húngaro! kiáltása zökkentett ki. Miközben kacarászva tovahaladtak, informáltak engem arról, hogy Torres Del Río a mai úticéljuk és kifejezték abbéli reményüket, hogy én is hasonlóképp gondolkodom, és ott látni fogjuk egymást. Nem ígértem nekik semmit, mert Torres del Río plusz 800 méter sétát jelentett volna, aminek gondolata annyira esett jól, mint mikor hat sör és három feles elfogyasztása után haverom vigyorgó fejjel tette le elém az Abasintot és még egy sört, merthogy szerinte én azt még nagyon kívánom, és jót fog tenni a másnapomnak is.

A táj körülöttem gyönyörű volt. Zöldellő búzamezők végtelen, hullámzó tengere között vezetett utam. Sütött a nap, hűsített a szellő, és megbabonáztak a távoli hegyek, amiket szerencsémre nem kellett meghódítanom. Végre két óra körül megpillantottam az apró dombtetőn napfürdőző Sansol épületeit, egy hosszú, egyenes út végén. Ami egyre szaporább lépteim hatására sem akartak közeledni, mintha előlem futottak volna. Megálltam a falu szélén, pihenés közben azon győzködtem magamat, hogy az a 800 méter 0,8 km-ként már nem is hangzik olyan rosszul, és ha azt vesszük, csak két kör egy futópályán. Alig indultam el, a főút elkanyarodott, és hirtelen elém tárult Torres del Río látképe. Belül ujjongtam, ünnepeltem, pezsgőt bontottam, de megfáradt testem egy mosolynál nem volt képes többet átadni a bennem tomboló örömből. Innen szinte száguldottam az albergéig.

Persze a harmadik emeleten kaptam szobát. Miután ezt az akadályt is könnyedén leküzdöttem, bezuhantam az ágyamba (persze előtte fel kellett rá másznom, mert megint a felső ágyat kaptam...). Miután életenergiám 10% felé kúszott megvizsgáltam a sarkamat. Nyikorgott, és tapintásra olyan volt, mint egy jól megtömött babzsák, amivel még óvodás koromban játszottam. Megijedtem, hogy esetleg valami komolyabb baja is van a lábamnak... A délutánom hátra lévő részét kint töltöttem egy pohár sör mellett, magamba fordulva, agonizálva, majd az ágyamban, olvasva, agonizálva. Közben Teriék is megérkeztek, de nem is beszéltem velük. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy feladom. Kész, ennyi, nincs tovább. Illetve van tovább, egészen Logronoig, 20 km, két nap. Kecskemétnyi nagyságú város, biztosan el tudok onnan jutni majd Madridba. Ha lesz stabilabb internetem megveszem a repülőjegyet, és pár napot töltök majd Madridban is. A naplómat sem sikerült megírnom aznap. És szomorú szívvel aludtam el.

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Ez volt az egész caminóm legreménytelenebb délutánja. Itt törődtem bele, hogy ennyi.
Mint később kiderült, a mellettem lévő ágyon egy magyar srác nyomkodta a telefonján.
A fényképeken szintem mindenütt ott van az koreai magas srác - alacsony csaj pár :)
Talán itt készítettem a Camino legszebb képeit, méghozzá a telefonommal.