Rögtön kezdjük egy spoilerrel: ma nagyon jó napom volt. Jó kedvvel ébredtem, a szokásosnál is gyorsabban összekaptam magamat, és irány kipróbálni a csodazoknit élesben. Az első meglepetés az volt, hogy valóban nem nyomta az achillesemet a cipőm, bár eddigi tapasztalataim alapján inkább nevezném spanyol csizmámnak. Azért vagy két kilométer kellett, hogy az izmaim, inaim bemelegedjenek annyira, hogy rendesen tudjam hajlítani a bokámat, már lépteim jobban hasonlítottak egy hazug emberére, mint egy sánta kutyáéra. Szóval minden rendben volt, így a Logroñóba vezető 10 km-es úton többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a f.. francért nem mentem el előbb dokihoz.

Még a kora délelőtti órákban, nyolc napi séta után magam mögött hagytam Navarrát, és átléptem La Rioja régióba. Napom első látványossága maga Logroño volt, a régió központja. Utam a városba az Ebro folyó és egy forgalmas út közötti rendezett, tervezet, kilométereken keresztül tekergő parkon át, na meg a folyót átívelő soklyukú hídon keresztül vezetett. Aztán következett a városi labirintus, és a caminó szimbólumainak, a kagylóknak, nyilaknak a keresése. Volt hogy rajta álltam, és azért nem találtam, néztem jobbra, néztem balra, figyeltem előre, estem kétségbe, tekintettem le, csodálkoztam rá, örültem meg és sétáltam tova. Szép város volt, hangulatos kávézókkal, bóklászó zarándokokkal, napsütötte terekkel, egyenruhába öltözött iskolásokkal. Az egyik nagy téren megpihentem, lábamat megmasszíroztam, megtapogattam az achilleszemet, bekentem. Pihentem, figyeltem az embereket, ettem, feltöltődtem. Kerestem egy boltot, bevásároltam, és útnak indultam.

Logroñóból a kifelé vezető út eszméletlen volt. Két-három kilométeren csak füves parkokon keresztül haladtam. Zöldellő fű, büszkén álló fák között, térkövekből kirakott ösvényeken, hidakon vezetett utam. A városból kiérve, az autópálya túloldalán is folyatódott az aszfaltozott ösvény, ami tele volt futókkal, bringásokkal, sétáló családokkal és persze zarándokokkal. Kíváncsian vártam, hogy mi lesz az aszfaltcsík végén. Nem kellett csalódnom, egy hatalmas tavat (az Embalse de La Grajerát) láttam meg pár kilométer után. Elképesztő, hogy a 150 ezres város központjától autós forgalomtól elzárt parkokon, tájakon ide el lehet bringázni, gyalogolni, futni vagy akár görkorizni is. Bizonyára nagyon kedvelt hely lehet a logroñoiak körében, sokan voltak kint, horgászni, pihenni vagy akár kacsákat nézni (tele volt kacsával a tó, ennyit még nem láttam egy helyen sehol sem).

Innen már nem sok volt hátra Navarretéig, mai napom végállomásáig. De mielőtt oda értem volna, az autópályát átívelő felüljáró gazzal benőtt korlátjánál zajra lettem figyelmes. Megálltam, botomra támaszkodtam, majd hirtelen fél méterre előttem egy legalább 80 centis kígyó tekergőzött el előttem, a felüljáró másik vége felé. Én káromkodásnak hangzó csatakiáltással hátraléptem, és kaptam volna a gépem után, hogy lefényképezzem. Ez azért is meglepő gondolat volt tőlem, mert aki ismer, az tudja, hogy nem igazán kötöttem szoros barátságot a lábatlan állatokkal. A hüllőházat mindig kihagyom az állatkertekben. 

Mire megérkeztem Navarretébe a talpam elkezdett fájni. Így az első dolgom a szálláson ismét az ágyra fekvés volt. Miközben lában regenerálódott elmémet palléroztam kis olvasással. A szállás felfedezése és izzadságtól illatozó ruháim kimosása után megéheztem, szóval jöhetett a város felfedezése, célirányosan tienda (bolt) keresése. Az expedició igen hamar félsikerrel zárult, amint kiléptem az alberguéből rögtön meg is láttam a boltot, ami éppen zárva volt. Itt szembesültem először a szieszta tényével, hogy bizony errefelé a boltok be vannak zárva délután 2 és 5 között. Még két órám volt nyitásig, de kenyerem egy falat sem. 

Tettem egy kört a városkában, de sajnos sem a fényképezőm, sem a telefonom nem volt nálam, így nem igazán tudtam megörökíteni semmit.A majd egyórás bóklászás közben felfedeztem egy tökéletes reggelizős helyet, ami már 7-kor kinyit, és csak pár méter kitérő lesz. Mivel kezdett hideg lenni, és a szél is feltámadt visszatértem bázisomra. Itt találkoztam a lengyel bácsival, aki ápolt engem, és nagy örömére szolgált, hogy lábam jobban van. A szoba ajtajára több nyelven is ki volt írva, hogy az albergue tulajdonosai maguk is zarándokok voltak, és azért hozták létre ezt a szállást, hogy segítsék a többi peregrinót. Viszont minden nyelven találtak hibákat a szövegben a lelkes nyelvtannáci zarándokok, és szépen kijavítgatták. Még spanyolul is sikerült elrontaniuk. A várva várt boltnyitás után megvacsoráztam, és olvasgattam még kicsit.