A spanyol nyelvkönyv velem jött :) Cserébe ott hagytam egy üres jegyzetfüzetet. Kár, hogy nem írtam bele valami üzenetet: Take it with you nyugodtan, Ákos, Hungary, 2015. Vagy valami hasonlót. Kipihenten és könnyedén keltem. Minden rendben is ment, mind addig, amíg fel nem húztam a cipőmet... Akkor az achilles-em irdatlanul el kezdett fájni, minden lépésnél, sőt elég volt csak rágondolni, hogy lépnem kell. De az is elég volt, ha álltam a cipőben, vagy ültem. Na szép... Picsába...

Kínkeservesen elbotorkáltam a kútig vízért. Itt elővettem fáslit, zsebkendőt, és próbáltam minél jobban bekötözni az achillesemet, de nem sok sikerrel. Lassan és bicegve haladtam. Mire elértem Muruzabálba (2,7 km) meg is éheztem. Egy útszéli padon levetettem cipőmet és elfogyasztottam reggelimet, a gyönyörű panorámát csodálva. Több módszert is kipróbáltam a fájdalmam csillapítására: zsebkendő, fásli így, fásli úgy, fásli amúgy, egy zokni, két zokni... De minden hatástalan volt.

A következő települést, Obanost minden fájdalmam ellenére tudtam élvezni. Nagyon szép falu, terekkel, rendezett utcákkal, padokkal (ez igen fontos a fájdalmas pillanatokban). És egy érdekes sportcsarnokkal, egy régi épület falainak maradványa felé egy modern tetőt húztak. A körforgalma is inkább hasonlított egy térre, mint közútra. A nagy csodálkozásban meg is feledkeztem néha a sarkamban tomboló gyulladásról.

Puente la Reina már volt akkora város, hogy legyen tiendája (boltja) is. Vásároltam, cipőt igazítottam, módszert finomítottam, zsepit felhasználtam, fájdalmat csökkentettem, kedvet javítottam. Már rég elmúlt 11 óra és alig haladtam még ma, de már nem is volt sok kedvem hozzá. Egy szűk kis utcán kötöttem a cipőmet, és az autós türelmesen kivárta, amíg végzek, és elengedem. És még egy mosolyt is megeresztett, amikor félreálltam. A boltban akartam venni három banánt, ami meg is történt persze, de nem tudtam, hogy van spanyolul a három. Kicsit el is szégyelltem magamat, ez alap dolog lenne szerintem, ha már jó ideje itt vagyok. Szóval tres, tres, tres.

Egy óra előtt megérkeztem Mañeruba, a falu elején egy garázs ajtaja nyitva volt Vending felirattal, és valóban, bent három automata is üzemelt, meg műanyag asztalok és székek is voltak kihelyezve. Így is lehet büfét üzemeltetni. A főtéren megtöltöttem a kulacsomat, és leültem, azon gondolkodva, hogy ennyi bőven elég lesz nekem mára, a mellettem lévő albergue is pár perc múlva nyitni fog. Közben egy kövér német josef is letelepedett mellém, láttam rajta, hogy neki is kivan a töke az egész nappal. Fájt a térde meg a vízhólyagjai is szépen megszaporodtak.

A hospitaleróm egy negyvenes éveiben járó vidám hozé volt. Mivel én voltam az első peregrinója ma, mindent szépen megmutatott, és szívélyesen üdvözölt. A sarokban lévő legbelső ágyat választottam magamnak, majd egy kis pihenés után elkezdtem olvasni. Nagyon nem voltam barátkozós hangulatban, nem igazán szóltam senkihez. Sakkozni is invitáltak, de mivel nem vagyok nagy mestere a játéknak, és "hagyjonMindenkiBékibe" hangulatom volt, azonnal nemet mondtam, talán kicsit mogorván is. Az egész nap során sólyomként körözött felettem a feladás gondolata, és néha-néha fájdalmasan belém is mélyesztette karmait. A hátsó kis udvarban volt egy pár nyugágy meg szék, ahol egy népesebb társaság beszélgetett. Volt két amerikai Massachusettsből (de nem Bostonból), egy meg Kaliforniából. Talán ők az első zarándokok, akikkel szemben ellenérzéseim voltak, kicsit fennhéjázónak, nagyképűnek láttam őket, és csipetnyi velük született arrogancia is volt bennük.

Elindultam várost nézni papucsban, így semmi gondja nincs a lábamnak, egyáltalán nem fáj. Bejártam mindent, a templom kertjét, a focipályát és az egyetlen bárt is. És azon csodálkoztam, hogy itt mennyire szűkek az utcák, az autók néhol alig férhetnek el két ház között. A kertes házak nem jellemzőek erre, így az egész falu kicsi, gyorsan bejárható. Magyarországon jóval nagyobb területű lenne egy ilyen lakosú település, és lenne legalább két kocsmája, az egyik természetesen a focipálya mellett El Deporte néven :). Közlekedési táblákat is ritkán látni, csupán egy-egy "behajtani tilos" árválkodik itt-ott. Villanyoszlopok sincsenek, a közvilágítás a házfalakra van felszerelve. És még fekvőrendőrt is képesek voltak kirakni a tér- vagy macskakövezett útra a focipálya és a játszótér környékén.

Az egyik autóból a Stairway to Heaven szólt. Nagyon régen hallottam már ezt a számot, még zsenge egyetemista koromban hallgattam rengeteget, mikor a rockkal és a metállal ismerkedtem. Az egyik lakótársam mutatott be a Led Zeppelinnek, akinek valójában József volt a neve, de mi csak Juszufnak hívtuk. Sok kolis emlékem előtört: milyen volt, mikor először megérkeztem a szobába, vagy amikor először kimentünk inni a Kikötőbe, ami sajnos azóta már bezárt. És egy régi szobatársam és közeli barátom is eszembe jutott, akivel már jó ideje nem beszéltem, és megfordult a fejemben, hogy felkeresem a camino után. Mennyire meg tudnak változni az emberek, és ezáltal a kapcsolataik is...

Visszaérve a szállásra találkoztam a belga caminóbajnok Casanovával is. Megkérdeztem tőle, hogy merre talált itt boltot, mire ő sajnálkozva felelte, hogy a bolt mára már bezárt, de ha nincs mit ennem, akkor ad nekem szívesen. Mondtam neki, hogy van kajám, csak holnapra szerettem volna valamit venni. Pár perc múlva utánam jött a szobába, és még egyszer megkérdezte, hogy tényleg nem kérek-e semmit. Majd mikor vacsoráztam, akkor megkínált borral és pár szót is beszéltünk arról, hogy miben változott a camino az elmult 20 év alatt. Ő az elsőt még 1997-ben teljesítette a gyerekeivel.

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Mennyire emlékeztem itt a településekre... Részben, mert keveset mentem, másrészt meg mindenhol megálltam legalább fél órára.
Az egész camino alatt ezen a napon éreztem a legnyomorultabbul magamat. Rohadtul nem számítottam ilyen sérülésre. Persze jól jöttem ki belőle a végén, de akkor és ott maga volt a pokol meg a csalódás. 
Az is járt a fejemben másnap, hogy az amerikaiakkal kapcsolatban valamiféle "irigység" miatt vannak ellenérzéseim, meg sosem szerettem a nagy és erős országokat, csapatokat, cégeket, akikhez mindenki szeretne hasonlítani, őket majmolják, nekik szurkolnak. De egész camino alatt nem találkoztam olyan amerikaival aki szimpatikus lett volna.