A reggel kicsit jobb hangulatban talált, mint ahogy az éjszaka elhagyott. Lassan, ráérősen készülődtem, úgysem siettem sehová. Ma csak 10 kilométer és Viana városa vár rám. Mivel a szálláson volt büfé, és még sok euró lapult a zsebemben, úgy döntöttem, hogy csapok egy mini villásreggelit: omlettes szendvics, kávé, croissant. Reggeli közben kulináris megvilágosodás ért: rájöttem, hogy spanyolhonban a tortilla (ellentétben Mexikóval) az omlettet jelenti. Friss kenyér (pan) között egy vastag szelet sonkás, baconös omlett és némi paradicsom. Isteni volt.

Az energiát adó kávé után origamiztam a zsepivel, majd útnak indultam. A városból kiérve feltűnt egy fallal körülvett hely, szép kovácsoltvas kapuval. Amin benézve síremlékeket láttam. Újabb kulturális felismerés ért, eddig nem igazán tudatosult bennem, de Spanyolországban a temetők a falvaktól távol vannak, magas fal veszi körül őket és viszonylag kicsik.

Csak nem hagyott nyugodni a tény, hogy fel fogom adni. Eljátszadoztam a lehetséges B és C tervekkel. Pár nap pihenés Logroñóban, aztán folytatom tovább. Burgosig még eljuthatok. De ahogy egyre több lépést tettem meg, egyre inkább használhatatlannak találtam a lábamat. Tegnap hiába keresgettem a neten, nem találtam buszt vagy vonatot Madridba Logroñóból. Repülőjegyet sem sikerült vennem. Összeszedtem a tényeket: a hazajutás miatt nem aggódom, majd a városban kérdezősködöm, hogyan lehet eljutni Madridba, és ha világháló lesz, akkor repjegyem is. Van sok euróm. Itt vagyok egy szép országban. Munkából el vagyok engedve. Miért is kéne azonnal hazarohannom? Miért ne nyaralhatnék még egy kicsit? A részletek kidolgozására még lesz időm, Logroñóba csak másnap érkezem.

Bár a nyaralás gondolata lelket öntött belém, mire Vianába megérkeztem, már teljesen elfáradtam, testileg, lelkileg egyaránt. Rögtön a város határában egy kis park szolgált kényelmes pihenőhellyel. Ráérősen ücsörögtem ott, miközben sorra érkeztek a peregrinók, hogy oltsák szomjukat, pihentessék lábukat. Egy magas olasz sráccal szóba is elegyedtem. Nagyon ki volt merülve, és távolinak érezte még Logroñót, az aznapi úticélját. Gyönyörű faragott botja volt, és amint kifújta magát, már vitte is tovább a lába. Én még ücsörögtem egy kicsit, aztán elindultam megkeresni a szállást.

Ahogy egyre beljebb hatoltam a városba, egyre nagyobbnak tűnt. Két gyógyszertár mellett is elmentem, és meg is fordult a fejemben, hogy benézzek, de én csak haladtam tovább. A főutcán több helyen is kínáltak zarándokmenüt, és mivel már régen ettem rendes főtt kaját, és financiális helyzetem remek volt, elhatároztam, hogy kipróbálom a luxuszarándoki életmódot.

Megkerestem a szállást, ami egy régi templom romjai mellett állt, viszont még zárva volt, így csalódottan visszatértem az egyik cafeteriához, hogy megebédeljek. Kikértem a menümet, majd leültem egy üres asztalhoz. Lencsét rendeltem chorizóval (kolbásszal), ami isteni volt, a csirkemell is finoman volt fűszerezve, és a mazsolás süti is gyorsan elfogyott. Elővettem a Kindle-ömet, és elkezdtem olvasgatni a városról, majd mikor felnéztem, ismerős arcot pillantottam meg: Sylvit, a kanadai nőt, akivel még Roncesvallesben vacsoráztam egy asztalnál. Széles mosollyal üdvözölt, én meg megkértem, hogy foglaljon helyet az asztalomnál.

Megörültem neki, a tegnapi csendes napom után vágytam rá, hogy valakivel beszélgethessek. Montrealban lakik, ami külön kuriózum számomra, hiszen Quebec egy kis francia sziget az angol Észak-Amerikában. Mikor földrajz órán Kanadáról tanultunk, mindig ki volt hangsúlyozva Quebec, hogy milyen különleges hely, és én mindig is vágytam a különleges helyekre. Beszélt a családjáról, a két gyerekéről, hogy ők most Kanadában várják haza. Élvezte a caminót, szellemileg feltöltötte, és mindig megörül az ismerős arcoknak, akik újra és újra felbukkannak a szálláson, pihenőhelyen vagy a bárokban. Engem is hasonló képen megörvendeztet, amikor ismerős emberekkel találkozom. És az ő jelenléte most hirtelen új erőt öntött belém, erősen éreztem, hogy nem akarom feladni. Már kész elhatározás cseperedett bennem, hogy felkeresek egy dokit. Mikor megemlítettem tervemet, hogy (esetleg) feladom az utamat, mert begyulladt az achileszem, elmondta, hogy az ő lába is nagyon fájt, de pár napja bement az egyik farmaciába, ahol egy nagyon segítőkés hölgy minden szükséges gyógyszerrel, eszközzel és tanáccsal ellátta. Ekkor megfogant bennem egy idea, aminek születésére még várni kellett.

Az tervem bábája az öreg lengyel bácsi volt, aki még Ayeguiban ült mellettem az asztaltársaságban. Mikor meglátta sántikáló lábamat, tanácsolta, hogy ne menjek sehová (hogy is tehettem volna, úgy is utolért volna), mert van neki medicin, amit mindjárt hoz. Kezében a kenőccsel a hasát simogatta, hogy feküdjek a hasamra, ő meg jó vastagon bekente gyulladt achilles-inamat. Majd megígérte, hogy este folytatja ápolásomat. Szóval a 9-es számú ágyon szütetett meg az elhatározás, hogy felkeresek egy patikát, beszerzek csodakrémet és tanácsot, melyekkel felvértezve megpróbálom folytatni a caminót.

Olyannyira biztos voltam voltam felépülésemben, hogy útban a felcser felé még betértem egy túraboltba is, hogy pótoljam Larrasoañában magára hagyott törölközőmet. Egy nagyon kedves fiatal nő mutatta be nekem a teljes törölközőkollekciót, mely több méretben és ezernyi, férfiak által kevésbé nevesíthető, színekben volt kapható. Választásom egy közepes mérető, blablablakék változatra esett. Fizetéskor a nő, amikor megpillantotta bankkártyás nyugtámon, hogy magyar vagyok, csillogó szemekkel mesélte el, hogy bő egy évig dolgozott Budapesten helpdeskesként (szép magyar fordításban: segédasztalosként), és azért kényszerült elhagyni szeretett munkáját, mert a call centert áthelyezték Debrecenbe.

A farmaciában a gyógyszertáros nő igen nagy tudással és tapasztalattal rendelkezett a peregrinók fájdalmairól és nyűgjei gyógyításáról. És angolul is beszélt. Miután elmagyaráztam problémámat, az achilles-emben dúló inflammációra egy csodakrémet és egy szilikonbetétes varázszoknit ajánlott. Én ugyan a zokni varázserejében kételkedtem, de a felcserem biztosított róla, hogy ez a peregrino edition zokni szinte elrepít Santiagóig. Mivel a csodatévő lábbeli nem volt raktáron a méretemben, így azt ígérte, hogy mire visszatérek a szieszta után, ő beszerez egyet.

Amíg a gyógyszertár nyitására vártam, megírtam naplóbejegyzésemet, melyben bizakodásomat fejeztem ki a folytatással kapcsolatban. Aztán elolvastam a caminós könyvben a Vianáról szóló részt. Nem kis meglepetésemre egy ismerős név bukkant fel a város hírességei között. Itt élt száműzetésben, és halt meg csatában Cesare Borgia. A Borgia családdal az utóbbi évben többször is találkoztam, Először az Assassin's Creed nevű játék második részében, aztán a hírhedt VI. Sándor (született Rodrigo Borgia, az ő fia volt Cesare) pápaságáról szóló izgalmas, történelmi sorozatban, a Borgiákban, ami a 16. századi Itáliában dúló hatalmi harcokról és intrikákról szólt. A könyv még megemlítette a város híres éttermét, a Restaurante Borgiát is.

Mivel még volt időm a szieszta végéig, elindultam felfedezni és lefényképezni a várost. Rögtön az alberge mellett San Pedro templom romjai, hatalmas falai még mindig büszkén állnak, közöttük járkálva többször is elmerengtem, hogy milyen lehetett fénykorában belülről. A templom kertjéből gyönyörű kilátás nyílt holnapi sétám irányába. Még Logroño távoli épületeit is felismerni véltem. Ez volt az eddigi legnagyobb város, ahol megszálltam. A Spanyolországban oly divatos szűk utcácskákra megint rácsodálkoztam, és arra is, hogy egy szélesebb terepjáró elfért bennük. Az egész város a lábától a tetejéig elrejtette a kis hegyet, amire épült. Néha egészen meredek utakon kacskaringóztam, és találtam olyan társasházat, amelynek földszintje a túloldali utcáról nézve már a második emelet. Bolyongásom során véletlenül még a Borgia étteremre is rátaláltam.

Miután csodazoknimat megszereztem, felvittem szobámba, hogy felpróbáljam. Még mindig nem tudtam elképzelni, hogy a kétoldalt lévő szilikon hogyan fogja megvédeni az achilles-inamat a cipőm sarka által okozott atrocitásoktól. Szóval vártam a holnapot, hogy ez kiderüljön. Közben ígéretéhez hűen jött a lengyel bácsi is, akinek büszkén mutattam, hogy nekem is van már kenőcsöm. Közben odajött hozzám Pit is, a német arc, akivel szintén Ayeguiben ismerkedtem meg. Neki is elkezdett fájni az achillese, érdeklődve tanulmányozta a zoknimat, és mesélt a balatoni élményeiről, amiket még gyerekkorában élt át, amikor ott üdültette őket az NDK. Közben egy fiatal francia srác is csatlakozott pár szó erejéig a beszélgetéshez, akinek a lábát már 1200 kilométernyi zarándoklat koptatta. Normandiából indult, tervei szerint Santiago és Fisterra meglátogatása után délnek veszi az utat és egészen Lisszabonig meg sem áll. Kérdésemre, hogy miért vetemedett ekkora útra, csak annyit felelt, hogy kell neki egy kis idő, hogy gondolkodjon.

Lementem a konyhába, hogy megvacsorázzak. Éppen egy ismerős alak tüsténkedett a tűzhelynél, Fernando, akivel az első nap aludtam egy szobában. Elkezdtünk dumálni, és meghívott főztjére. Ilyen fenséges lakomákban rég volt már részem. Amíg a vacsora készült, elmesélte, hogy építészmérnökként dolgozott Buenos Airesben, amikor elege lett az egészből, és elutazott Spanyolországba. Pár hónap múlva vett egy motort, és átutazott Közép-Afrikán, volt pár meleg helyzete, veszélyes környék az. Meséltem neki a Long Way Down című Nat Geón vetített sorozatról, amiben Ewan McGregor barátjával átszeli Afrikát motoron, azt feltétlen nézze meg! Hosszabb időt töltött Délkelet-Ázsiában is, szintén motoron.

Ha már echte spanyol ajkúhoz volt szerencsém, megkérdeztem tőle, hogy mi a különbség a pardon és a disculpa me között, mert az általam elhozott könyvben mindkettőhöz csak annyi volt írva, hogy bocsánat. Sajnos nem emlékszem pontosan a két magyarázatra, de Fernando igen szemléletes példákat hozott. Két különböző szituációban "véletlenül" vagy véletlenül megfogta egy szép nő (körülírta, körülmutogatta, onnan tudom) formás fenekét, majd a bocsánatukért esedezett. Így lehet szórakoztatóan nyelvet tanulni. Mindebből világossá vált, hogy a fent említett két kifejezés közti eltérés megegyezik az angol excuse me és sorry kifejezések közti különbséggel. Fernando ízletes argentin vacsoránk elfogyasztása közben még elbüszkélkedett nőügyeivel, meg azzal, hogy három barátnője is van két kontinensen. Minden kalandja ellenére úgy éreztem, hogy emberünk nem igazán boldog lélek.

Camino utáni megjegyzéseim (spoiler alert):
Talán ez volt az egyik legmozgalmasabb napom a caminón, pedig (vagy éppen amiatt) csak 10 km-t sétáltam.
Most sem értem, hogy miért vártam ennyit arra, hogy elmenjek orvosolni a lábfájásomat...
Összességében viszont jó dolgokat adott a gyulladás, de erről majd egy későbbi bejegyzésben bővebben is írok.