Miután a bokám átment a 26 km-es teszttúrán, még következett pár izgalmas erdőjárás a felkészülés jegyében. Ezek alkalmával próbálgattam ki az újonnan szerzett cuccaimat, és teszteltem kölcsön kapott eszközöket.

Március 29., A Révi-szorosi kiruccanás félelmetesen jóra sikeredett... a szónak szoros értelmében is! Tényleg féltem, amikor erdő közepén a szélrózsa minden irányából kutyaugatást hallottunk, és hiányos kerítésű házakat láttunk. ÉS az általunk követett piros háromszög jelzésű út pont a leghangosabb csaholás irányába csalogatott minket. Itt jöttem rá a kutyaszorítóba kerülés mibenlétére. És ez nem csak egyszer fordult elő... De többszöri kerülővel, térképnézegetéssel és újratervezéssel sikerült visszajutnunk a kocsihoz. Amint kapok képeket (évek múlva..., hosszú zsinnyegések után :P), párat közülük megosztok itt is. Megéri rá várni, a fotós szép képeket készít.

Április 4., A pádisi egy buszos túra lett volna, régen vágytam már oda, és már a busz is irányban állt, amikor is a fedélzeten a túra szervezője közölte, hogy mivel a Pádison hóvihar tombolása van éppen folyamatban, ezért Szádelő völgyét fogjuk bebarangolni, mert ott jó az idő és a hely is gyönyörű. Szádelőre már egyszer vezettem egy 40 fős, főleg munkatársakból és azok ismerőseiből álló csoportot, életem első túravezetése volt ez. Itt derült ki, hogy nem is olyan könnyű 40 főt megszámlálni, ha azok a randomizmus jegyében mozognak. Hát a beígért jó idő meg is volt, meg nem is. Volt amikor a póló is melegen tartott, de adódott úgy is hogy elkélt volna még egy pulóver. Napsütés, felhős idő, szél és havazás!!! segítette vagy éppen gátolta komfortérzetemet. Meglepő tapasztalatom az volt hogy az évekig hordott túrázós katonai nadrágom milyen kényelmetlen is, összehasonlítva, a túranadrágommal, amit tavaly vettem a Magas-Tátrás nyaralásomhoz.

Április 11., Picsába, vennem kell túrabotot! Kipróbáltam, bevált. De senki ne rohanjon venni most azonnal, majd a külön cikkben értekezek róla. A teljesítménytúrázós múltam a Hanák-Kolossal kezdődött még Kr.u. 2008-ban. És azóta, ha tehetem ellátogatok ide, és végigszenvedem a szűk 9 órát. A táv papíron 35,6km, de GPS-szel végigcsiganyálazva nekem 40km jött ki. Nagyon megszenvedtem az út közepét, mikor sík (igen, sík) terepen kellett mennem, valahogy nem volt hozzászokva a lában a vízszinteshez. De egy mátrakeresztesi frissítő kávé elfogyasztása után, olyan energia dúlt bennem, mint egy DuracelNyusziban, és egy lendülettel szinte felfutottam a Muzslára, és majdnem a célig kitartott a ceruzaelem, de az utolsó métereken már csak a gravitáció vitt lefelé az a célba. De túléltem, megcsináltam, és másnap is elég volt 10 perc, hogy megtanuljak újra járni. Másik fontos dolog, hogy kipróbáltam a hátizsákot, és működni látszik.

Április 18., Versenyeztem a Hungaroringen! Ugyanis ott került megrendezésre a Spartan Sprint Hungary. Ez ugyan nem túra, hanem szopatós 7km-es akadályfutás, de mégis csak a természet lány ölén kellett futnunk, másznunk, kúsznunk, ugrálnunk. Ilyen közeli kapcsolatba egyik túrán sem kerülsz az anyatermészettel, az is tuti. A verseny elején a bokám erős fájások útján nyilvánította ki nemtetszését a versennyel kapcsolatban. De a tiltakozását derékig érő hideg vízben való futással fojtottam belé. A vízben kicsit lehűlt a lábam, máris elmúlt a fájdalom. Egyik legfontosabb tapasztalatom a versenyről: 30kg-os homokzsákot ne vigyetek magatokkal a Caminóra. Volt egy harminc-kilós-homokzsákot-hegyen-fel-le-cipelős akadály, na abba konkrétan belehaltam, belerokkantam, beledöglöttem és tuti attól volt izomlázam másnap. Még egy pozitív hozadéka van a Spartannak, nem kell vennem fejpántot, mert kaptam a versenyre rajtszámostól. Este egy csapatépítő sörözgetéssel zártuk a napot. Pontosan ezt a pályát csináltam végig:

Április 25., Utolsó túrám a Camino előtt. És talán ennek a hangulata hasonlíthat legjobban ahhoz, ami rám vár majd, ha tényleg ilyen lesz, akkor nagyszerű élményben lesz részem. Nagyon sok hasznos dolgot tanultam, és tapasztaltam ezen a szombati kiruccanáson. Végre eljutottam Pádisra, és nem is csalódtam benne, ugyan nem a legizgalmasabb részeit jártuk be, de így is lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé, mikor megérkeztünk egy sziklafal tetejére, ahonnan az 500 méterre alattunk elterülő Boga-völgy parányinak tűnő kis házai bújtak meg.  Eddig nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy krókusz, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy ez egy virág. Viszont milliószámra volt belőlük mindenhol, és lilára festették a zöldellő hegyoldalakat. És még egy fura nevű virágnak sikerült bemutatkoznia, ő volt a pirosló hunyor. Így a kónya vicsorgó és a kakasmandinkó mellé újabb érdekes nevű növények kerültek be a fejemben épülő, szépülő növényhatározóba.
Itt volt az első éles bevetése a cipőmnek is, ami kiállta a hóval, esővel, sárral, meredek emelkedővel és lejtővel, kövekkel nehezített próbát. Ezen kívül megtapasztalhattam, hogy a túranadrágom milyen gyorsan tud megszáradni, a táskám esővédő huzata milyen praktikus, és hogy mennyire jó dolog a hógolyózás egy szál pólóban.
Sok hasznos információval is gazdagabb lettem. A túravezető ugyanis két éve végig gyalogolta a Caminót. Nagyon őszintén beszélt tapasztalatairól, motivációiról, és arról, hogy hogyan élte meg a saját caminóját. Mikor megtudta, hogy van affinitásom a túrák szervezéséhez és levezetéséhez, akkor felajánlotta, hogy keressem fel őt, ha hazaértem.

Szóval ennyi lenne a felkészülés, főleg az újonnan beszerzett cuccok betörése és kipróbálása volt a cél, kivéve persze a Hanák-Kolost, ahol erőnlétemet is teszteltem. Nameg minden túra célja az is volt, hogy jól érezzem magamat.