Még tegnap befizettem a mai reggelimre. Svédasztal, pirítós, vaj, péksütik, tea, kávé, tej korlátlan mennyiségben. Zoliék mellé ültem le, ő azonnal be is mutatott katalán útitársunknak, Maciának. Aki rögtön azzal kezdte, hogy ő Katalóniában él, de mindennap átmegy Spanyolországba dolgozni. Érdekes számomra ez a hazafiság, amit már Barcelonában is tapasztaltam, nem egy helyen olvastam, hogy "Catalunya is not Spain", de a camino során is találkoztam “Navarra is not Spain” graffitivel. Kíváncsi leszek, Galiciában mi a helyzet. Az asztalnál tudtam meg, hogy a mai táj mennyire szépnek ígérkezik, felmegyünk ezer méter fölé. Végre valami más, mint a dimbes-dombos búzamezők. Szeretem az erdőt és a hegyeket járni, de a camino első pár napja óta a mezőgazdasági területek és az országutak voltak a jellegzetes látnivalók.

Iszonyat fáradtan ébredtem reggel. A tegnap esti komolyzenei koncert és a 40 km is bennem volt még. Nagy nehezen összekészülődtem és elindultam a konyhába egy kávéért. A nedű megtette hatását, kicsit felmelegedett szívem-lelkem, és a kedvem is jobb lett. Mindez sajnos nem tartott sokáig, mert kiérve az alberguéből szomorú, komor, mogorva reggel fogadott: nedves utak, sötét felhők, hideg levegő és esőszag. Ilyen hűvösben a lábam is nehezen melegedett be, sokáig sántikáltam.

Nem sokat kellett várnom, és az eső is eleredt. Szinte mindenki egyszerre bújt köpönyege alá, és folytatta útját némán. Én pedig némán tűrtem a fájdalmat, amit minden egyes lépéskor átéltem. Olyan érzésem volt, mintha egy elátkozott, gonosz világban menetelnénk, egyenesen bele a reménytelenségbe. Hamarosan alábbhagyott az esőzés, majd el is állt. Félelmetes, mégis nagyon izgalmas volt a táj: a zöldellő mezőkre, mint a nagy testvér, fenyegető, sötét fellegek telepedtek és figyelték a vándorok minden lépését.

Reggel az albergue ajtaján kilépve eszméltem rá, hogy a túrabotomat bizony a szálláson hagytam. Álmos voltam még, no. De rögtön felébresztett a fájdalom, ami a jobb lábfejembe nyilallt minden lépésnél. Hát csak egy napig tartott a csoda? Most a másik lábam is megadja magát? A helyzetet kielemezve gyorsan egy lyukkal lentebb fűztem be a cipőmet, és máris rendben volt minden. Az előző nap felfedezett reggelizőhelyen jól betankoltam croissantból és kávéból, mert hosszú út várt rám. A következő település, Nájera, 17 km-re van. Körülbelül négy órán keresztül semmilyen lakott hely nem lesz.

Rögtön kezdjük egy spoilerrel: ma nagyon jó napom volt. Jó kedvvel ébredtem, a szokásosnál is gyorsabban összekaptam magamat, és irány kipróbálni a csodazoknit élesben. Az első meglepetés az volt, hogy valóban nem nyomta az achillesemet a cipőm, bár eddigi tapasztalataim alapján inkább nevezném spanyol csizmámnak. Azért vagy két kilométer kellett, hogy az izmaim, inaim bemelegedjenek annyira, hogy rendesen tudjam hajlítani a bokámat, már lépteim jobban hasonlítottak egy hazug emberére, mint egy sánta kutyáéra. Szóval minden rendben volt, így a Logroñóba vezető 10 km-es úton többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a f.. francért nem mentem el előbb dokihoz.

A reggel kicsit jobb hangulatban talált, mint ahogy az éjszaka elhagyott. Lassan, ráérősen készülődtem, úgysem siettem sehová. Ma csak 10 kilométer és Viana városa vár rám. Mivel a szálláson volt büfé, és még sok euró lapult a zsebemben, úgy döntöttem, hogy csapok egy mini villásreggelit: omlettes szendvics, kávé, croissant. Reggeli közben kulináris megvilágosodás ért: rájöttem, hogy spanyolhonban a tortilla (ellentétben Mexikóval) az omlettet jelenti. Friss kenyér (pan) között egy vastag szelet sonkás, baconös omlett és némi paradicsom. Isteni volt.

Az energiát adó kávé után origamiztam a zsepivel, majd útnak indultam. A városból kiérve feltűnt egy fallal körülvett hely, szép kovácsoltvas kapuval. Amin benézve síremlékeket láttam. Újabb kulturális felismerés ért, eddig nem igazán tudatosult bennem, de Spanyolországban a temetők a falvaktól távol vannak, magas fal veszi körül őket és viszonylag kicsik.

Új módszert próbáltam ki: Sok zsepivel tömtem ki a sarkamat, annyival, hogy a lábujjaim konfortérzetem csökkent a cipőm elejében. Hideg, szeles reggel volt, de jó kedvvel és új reménnyel vágtam neki az előttem álló napnak. A sarkam alig fájt és még élt bennem a tegnap esti iszogatás kellemes emléke is. Gyorsan szedtem a lábaimat, élveztem sétát, a tájat, a néha-néha felbukkanó napsugarakat. Éreztem az energiát, és az elszántságot magamban. Sokat töprengtem a tegnap estén. Azon, hogy hogyan és miértkerült hozzám az a paradicsom Gabriel, egy látszólag boldog, életvidám ember mennyi terhet cipel magával, és ettől nehéz az útja, nem a hátizsáktól. Megsértődött a brazil csajra, és egy idegennek adta a paradicsomot.

Ma kipróbáltam egy új módszert a sétálás közbeni fájdalomérzet csillapítására. Mivel ugye akkor fáj, ha a cipőm sarka hozzáér az inamhoz, adódott a zseniális ötlet: mi lenne ha ez a kontaktus nem történne meg? Igen, egy egész napra volt szükségem, hogy ezt a fantasztikus tervet kiötöljem... De ugyebár ami késik az... én vagyok, mert fáj a lábam. Itt egy távol tartási végzés sem segített volna (bár zsepi helyett az a papíros is megfelelt volna)  Szóval van zsebkendőm és van ragtapaszom. Nem kell nagy origami tudás, hogy a zsepit összehajtogassam vastagra, és rögzítsem a leukoplaszttal a sarkamhoz, és Voilà:

A módszer nem hozott azonnali hatást, viszont mire megérkeztem Cirauquiba már jobban foglalkoztatott az éhség, mint a fájdalom. Tamás blogján olvastam, hogy ő előszeretettel fogyasztotta a croissant-t reggelente, már én is sok bárban láttam, de ezidáig nem éltem az alkalommal, hogy megkóstoljam. De most elhatároztam, hogy bátor leszek és veszek egyet. Valami mennyei volt az első falat, ahogy az a puha, omlós, ropogós étel az ajkaimat érintette. Ideális reggeli, napindító sütinek.

A spanyol nyelvkönyv velem jött :) Cserébe ott hagytam egy üres jegyzetfüzetet. Kár, hogy nem írtam bele valami üzenetet: Take it with you nyugodtan, Ákos, Hungary, 2015. Vagy valami hasonlót. Kipihenten és könnyedén keltem. Minden rendben is ment, mind addig, amíg fel nem húztam a cipőmet... Akkor az achilles-em irdatlanul el kezdett fájni, minden lépésnél, sőt elég volt csak rágondolni, hogy lépnem kell. De az is elég volt, ha álltam a cipőben, vagy ültem. Na szép... Picsába...

Kínkeservesen elbotorkáltam a kútig vízért. Itt elővettem fáslit, zsebkendőt, és próbáltam minél jobban bekötözni az achillesemet, de nem sok sikerrel. Lassan és bicegve haladtam. Mire elértem Muruzabálba (2,7 km) meg is éheztem. Egy útszéli padon levetettem cipőmet és elfogyasztottam reggelimet, a gyönyörű panorámát csodálva. Több módszert is kipróbáltam a fájdalmam csillapítására: zsebkendő, fásli így, fásli úgy, fásli amúgy, egy zokni, két zokni... De minden hatástalan volt.

Ez egy szenvedős nap volt, és még Pamplonát sem tudtam élvezni. Persze több hibát is elkövettem. Kezdjük is az elsővel. Étek gyanánt csak egy banánom volt, és a supermarcado csak egy óra múlva nyitott. Én nem akartam várni addig, és az automatákból sem vettem semmit, viszont utána sokáig nem találtam nyitva lévő boltot, vagy bárt, ahová beülhettem volna kajálni. Mintha minden falu valamiféle üdülő lett volna, ami csak pár takaros házból áll, és ahova csak a peregrinók visznek némi életet. De a táj még mindig szép volt: reggel sűrű erdőkben gyalogoltam, és sokáig a Rio Arga is társamul szegődött, szórakoztatott morajával, kis vízeséseivel és hídjaival.

Hihetetlen, hogy milyen nehéz átállnom a merci-ről a gracias-ra. Ha külföldiül, de nem angolul kell megköszönnöm valamit, még mindig a merci az, ami pavlovi reflexszerűen elhagyja a számat. Így nehéz lesz spanyolt tanulnom. :) Főleg úgy, hogy például amikor Zubiriban kávét és sört kértem, akkor azt angolul tettem, pedig minden szót tudtam hozzá spanyolul, és készültem is a kiejtésükre, de éles helyzetben a beer and coffee legyőzte a cerveza y café-t.

Egyébként az angollal egész jól elboldogulok eddig, tegnap a szálláson és ma is útközben mindenkivel szót értettem eme nyelven. Meglepően sokan beszélik a caminón, a világ minden tájáról érkezők. Bár a szállásadóm most sem beszélte az angolt, a mutogatás ismét bevált, na meg Vicky is besegített egy kis fordítással. Neki a francia is folyékonyan megy, és a spanyolt is beszéli némiképpen. Mikor megemlítettem neki, hogy úgy tűnik, egész jó a franciája, illedelmesen megköszönte, mint egy jól nevelt kislány, de kicsit zavarba is jött a dicsérettől. Egy szobába kerültem vele, és ahogy figyeltem, eléggé csendes, magának való csaj, jól elvolt egyedül naplóírással, sétálással. A többi angol anyanyelvű peregrinóval is csak akkor beszélt, ha kérdezték. Ehhez képest én egész jó voltam, nekem még kérdéseket is tett fel. :)

A többiek mozgolódására ébredtem reggel. Viszont végre kialudtnak mondhattam magamat, az első caminós éjszakám után. Vagy nem horkolt senki (kizárt), vagy ennyire fáradt voltam, vagy immúnis vagyok az ilyen zajokra, de nagyon jól aludtam. Az előre jelzett eső hangja perceken keresztül, szépen, lassan kúszott be az agyamba a fülemen keresztül, mire sikerült felfognom, hogy nem fogom szárazon megúszni a napot. Komótosan pakolgattam össze a cuccomat, és utolsóként hagytam el a szállást, de nem én lennék, ha az ajtóból nem kellett volna visszafordulnom a telefonomért.

Az előző esti búcsúbeszélgetéstől kissé másnaposan kialvatlanul, zombi üzemmódban, kora reggel még az utolsó simításokat végeztem a bepakolás után, végig futottam a listát, aztán végig futottam a listát és végül végig futottam a listát, hogy ne szenvedjek majd hiányt például repülőjegyben vagy euróban, ne adj isten alsónadrágban a sétán. Miután mindent elpakoltnak tekintettem, ami a professzionális listán szerepelt, munkakedv meg nem létének hiányát teljesen nélkülözve indultam el utolsó munkanapomra.

Már nagyon közel az indulás, egyre több ismerősömtől, barátomtól kapok jó kívánságokat a caminora. És persze ajándékot is, egy üveg prémium búzasört, vagy éppen szerencsét hozó "talizmánt". Köszönöm mindenkinek, hogy gondolt rám!

Nos igen, ugy néz ki, hogy az elso napokban nagy hasznat fogom venni a poncsómnak. Igazan vérhatott volna még egy napot az eső. Így valószínű nem tudok a szebb úton átkelni a Pireneusokon, ha rossz az idő, akkor az alternatív utat javasolják.

Itt írnom le, hogy milyen hasznos (hasznosnak vélt) dolgokat szeretnék még magammal vinni, miket vásároltam vagy tervezem vásárlását. A cipő, táska és túrabot külön posztot kapott, de többi felszerelésfajtára nem szeretnék olyan sok karaktert elpocsékolni. Azért is vásárolok meg minden, mert nem csak a caminóra veszem őket, tartós használatuk szinte biztos, mert szándékszom sokat túrázni Spanyolórszág után is. Nem valószínűsítem, hogy elmenne tőle a kedvem.